(emlék)
ő sem a régi már
megöregedett
nem lehet lerázni
ugyanazt hajtogatja mindig
kicsit megszépítve a dolgokat
vagy dramatizálva
vagy önmagát sajnálva
vagy ellentmond saját magának
és egészen mást mond
mint addig
vagy húsz perccel azelőtt
hiába kérem
nem hallgat el
sőt
az áhított csendben
kiabál és nem hagy pihenni
majd halálod után pihensz
nevet néha rajtam
éjszaka is felébreszt
és mesél
beszél
számonkér
hol molyirtószaga van
hol rózsa
hol tenger
régen lezárt szobákba is bemászkál
csak úgy
kulcs nélkül
mégiscsak hozzám tartozik
ki nem rakhatom
(Sík vidék)
Sík vidékről jöttem, hol mindig fúj a szél,
s a határ menti erdőben az ágak közt zenél.
A sárga, örök porral álmunk elröpül,
sóhajként kering a száraz szamárkórók körül.
Ha virágot szedtem, véres lett a kezem,
de este szürke hold ölében nyugtattam fejem.
Az idő rögös úton lassabban pereg,
elérhetetlennek tűnnek a messzi, kék hegyek.
A kőszórások szélén a vágy fennakad,
hajnalonként mélyvörössel teríti be a nap.
A sárga, örök porban a múlt átölel,
emlékekkel ringatózva az Isten oly közel.
Ahonnan én jöttem, az igazság teher,
fájó titkok közt árnyékban nő meg a vadszeder.
Nézd, pókhálók fátylán megtapad a szavam,
virágsziromként forgolódva táncol súlytalan.
A láthatárról hívlak, s mint a madarak,
felrepülve testünkből lent csak néhány csont marad.
A túloldalra átérsz, az éj, ha lehull
cirógató bársonyt terít, áldott sátorul,
összekavarodva, hol senki sem beszél,
sárga, örök por leszel majd, és én leszek a szél.
Emlékszel?
Hányszor jártunk együtt a temetőben
gondtalan gyerekként,
november pókhálós,
nyúlós délutánjain,
tejes ködben,
vidáman,
meg persze máskor is.
Mindig halnak meg emberek.
Emlékszel?
Minden temetésen nevetőgörccsel küszködtünk,
nem, nem voltunk gonoszak,
de elég volt a másikra nézni,
ilyen hatással voltunk egymásra…
A már megásott sírgödrök
fogatlan szájakként vártak „lakóikra”,
hogy elnyeljék őket,
mi pedig lökdöstük egymást,
s ha valamelyikünk elesett,
a másik felsegítette és folytatódott a játék,
a kergetőzés a fejfák között,
a sárban.
Orrunkat facsarta a mindig nedves föld illata.
Emlékszel?
Egyszer
varjúszerű öregasszonyok,
tiszta feketében,
elfogtak bennünket egy hosszú búcsúbeszéd alatt és befogták a szánkat,
kezük,
mint a kiszáradt kenyérhaj,
reszelős,
„ejnye, gyerekek”, károgták,
szaguk:
molyirtóval kevert levendula.
Nekünk meg a könnyünk csorgott a nevetéstől.
Február környékén repedezett a föld és jajgatott a szél.
Virágokat vittünk egy sírra
egy másikról,
mert színesek voltak és beragyogták a telet.
Emlékszel?
Az omladozó keresztek között májusban bújócskáztunk,
s lógattuk lábunkat a magas sírkövekről.
Harangozónak akartunk menni,
mert állítólag könnyű munka és jól fizet.
Emlékszel?
Augusztusban fröcsköltük a vizet,
mert meleg volt,
mert fiatalok voltunk,
mert éltünk.
Most érted szól a harang
és én
magamat sajnálom.
Velem mi lesz?
