- Több mint 300 műtárgy segítségével idézi meg a biedermeier mindennapokat a Magyar Nemzeti Galéria ma nyíló kiállítása

Október 15-én nyílt meg a Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteményében A portré otthona, az otthon portréja című kiállítás, amely kortárs reflexiókkal mutatja be a biedermeier portrékat, enteriőröket ábrázoló képeket. Ezt teljesíti ki a Magyar Nemzeti Galéria ma nyíló kiállítása, a Biedermeier mindennapok, amely nemcsak magyar és osztrák festményeket, grafikákat vonultat fel, hanem bútorokat, viseleteket és egyéb használati tárgyakat is – köztük olyan „apróságokkal”, mint például Móricz Zsigmond kanapéja. A bútorok mögött látható tapéták sem a rendezői fantázia termékei: párizsi manufaktúrák munkái. A Műcsarnok 1938-as festménykiállítása óta nem volt az országban még ilyen átfogó reprezentatív tárlata a biedermeier korszaknak. A műtárgyak nagy része hazai és osztrák közgyűjteményekből érkezett.

„A reál-idealizmus polgári világnézete, antikizáló és romantikus inspirációk között a maga önkifejeződését keresve, szelíd lemondással menekül a politikai életből a családi kör magányába, az érzelmek és képzelmek, a hasznos mulatságok és nemes időtöltések otthonába” – írta 1941-ben Zolnai Béla irodalomtörténész a biedermeier lényegéről, a megállapítás nagyjából ma is megállja a helyét. – Amikor felmértem, milyen műtárgyanyag áll rendelkezésre ebből a korszakból, megnéztem a saját gyűjteményeinket, a különböző vidéki múzeumok gyűjteményeit, azt vettem észre, nagyon fontos volt a korszakban, hogy az uralkodókat hogyan ábrázolták. A közéleti portrék műfaja fontos és kiemelkedő műfaja volt a biedermeiernek, ám a műtárgyak egészét nézve nem feltétlenül József nádorról és Ferenc Józsefről szól ez a korszak, sokkal inkább az ember saját koráról – mondta el a tárlat sajtóbejárásán a kurátor, Prágai Adrienn művészettörténész, aki nem a reprezentatív portrékra helyezte a hangsúlyt, hanem olyan műtárgyakra, amelyekben a hétköznapi emberek is felismerhetik magukat. Ezért a bidermeier korszakát a születéstől a halálig tartó szekciókra bontotta. – Ez a korszak azért is különleges, mert amikor a biedermeier megérkezik Magyarországra, akkor nincs képzőművészeti akadémia, nincs nyilvános közgyűjtemény hazánkban, a gazdag magyar művészeti gyűjtemények is inkább a bécsi palotákban vannak. Nincs képzőművészeti nyilvánosság, se műkritika, amikor a biedermeier Bécsből, illetve német nyelvű lapokon keresztül megérkezik a kulturálisan szinte légüres térbe, és így igazán könnyen tud táptalajt találni a maga számára.

A művészettörténetírás hajnalán Henszlmann Imre úgy fogalmazott: akkor lesz jó a művészet, ha közérthető, ha könnyen kódolható, sőt igazából kódolásra sincs szükség, mert annyira az emberek valóságáról szól, hogy rögtön érteni fogják, és ennél fogva kedvelni fogják. – Ő volt az, aki a nemzeti festőiskola létrehozását is vágyta. Ezért is különleges ez a korszak: azzal a kívánalommal is találkozik, hogy magyar témát feldolgozó, magyar nemzeti karakterisztikummal rendelkező festészet legyen – tette hozzá Prágai Adrienn. – A történelmi sajátossága ennek a korszaknak, hogy a bécsi kongresszus lezárta a napóleoni háborúkat, Európa-szerte megfigyelhető egy csendes lenyugodás, amikor a polgárság a saját otthonába vonul vissza, és ott próbál kiteljesedni. 

Az első teremben a korszak politikai, történelmi és kulturális háttere fogadja a látogatót: József nádor és Ferenc József szomszédságában Petőfi, Arany, Vörösmarty, Egressy Béni és Eötvös József. Barabás Miklóstól, a kor sztárfestőjétől számos festmény kapott helyet a kiállításon, itt A Lánchíd alapkőletétele szerepel, az „első nőművészként” számontartott Kaergling Henriette az 1838-as pesti árvizet örökítette meg. Nem tudni, a Nemzeti Hauszmann Program gazdáinak okozott e fejtörést Warschag Jakab A tabáni kaput ábrázoló képe: a kaput az 1960-as években bontották le a budai vár tövében, ugyanakkor Hauszmann Alajos még a millennium idejében befalaztatta.

Joseph Danhauser Anyai szeretet című festménye a bécsi Belvederéből érkezett a galériába, a képen a művész felesége a gyermekét szoptatja. A téma Tikos Albert Az elhagyott anya című festményén is megjelenik. – A közhasznú szoptatás egy nagyon elterjedt kifejezés volt a korszakban, úgy gondolták, hogy talán azzal csökkenthető a nagyon-nagyon magas arányú gyermekhalandóság, ha az édesanyák táplálják és nevelik a saját gyermekeiket – tette hozzá a kurátor. A születés termének fő attrakciója azonban egy ismeretlen művész alkotása, aki dél-itáliai népviseletbe öltözött anyát örökített meg kislányával: a festmény variációit, illetve restaurálásának folyamatát külön tabló szemlélteti.

A szobaszerű kis térbe sűrített, gyermekeket ábrázoló festmények Prágai Adrienn szerint arról árulkodnak, hogy a gyermekkornak, illetve a gyermekábrázolásnak is kultusza volt a biedermeier korszakban. – Ennek én két fő okát látom. Az egyik az, hogy a gyermekhalandóság miatt azok, akik életben maradtak, még fontosabb részei lettek a családoknak. Másrészt pedig nyilván a nemzettudat erősödésének korszakában vagyunk, és fontos az, hogy a gyermekekre még jobban odafigyeljenek, hogy milyen nevelést kapnak, milyen környezetben fejlődnek – vélte a kurátor.

Feltehetően a leányok ifjúkorával, a szerelemmel, a házasság, a család és az otthon témájával foglalkozó termek lesznek a legnépszerűbbek a látogatóknál, és nem csak amiatt, hogy itt olyan nagyszerű festők képeivel lehet találkozni, mint Borsos József, az Első Magyar Festészeti Akadémia olasz-magyar megalapítója, Marastoni Jakab, vagy Weber Henrik. (Utóbbi portréja Mosonyi Mihály zeneszerzőről és feleségéről Szvoboda Dománszky Gabriella 2011-ben megjelent könyve, A magyar biedermeier borítójáról is ismerős lehet.) Az olyan hétköznapi tárgyak, mint a mobil varróasztalok, vagy a legyezőalakú táncrend, amelyen a csárdás is szerepel, sokkal közelebb hozzák a képeken ábrázolt személyeket. Henszlmann Imre elvárásai a könnyen kódolható – illetve kódolatlan – művészetről itt persze nem feltétlenül érvényesülnek: a galambokkal, papagájokkal ábrázolt ifjú hölgyek, illetve a virágcsendéletek még olyan szimbolikus nyelven üzentek, amit annak idején értettek, ma már nem.

A tárlat lezárásakor feltűnő magyar szabású gyászruha szimbolikája persze ma is értelmezhető: a szabadságharc leverése után egy egész nemzet sorsa felett érzett fájdalom kifejezője volt. A vaspántból hajtott csuklóbilincs gyűrűvel, is különleges „ékszer” 1850-ből – a láncszemeken az aradi vértanúk névjegye olvasható, nem pedig Haynaué és Paskievicsé.