Nemrég jártam a háziorvosomnál megannyi időszerű ok miatt, a doktor egy nappal időpontkérésem után fogadott. Mindezt azért jegyzem le, mert korábbi háziorvosomtól azért „igazoltam el”, mert amikor tavasszal felfázásos betegség kapcsán szerettem volna, hogy megvizsgáljon, az asszisztense három héttel későbbi időpontot adott meg. Mikor elhűlve kérdeztem, hogy ezt komolyan mondja-e, némi magyarázkodással a hangjában annyit mondott: „Tudja, a doktor úrnak ötezer-ötszáz betege van.” Gondolkodás nélkül jelentkeztem át egy ismerőseim tanácsolta háziorvoshoz, aki három napon belül fogadott, és villámgyorsan lebonyolítottuk az ilyenkor szokásos papírmunkát.
Most akkurátusan átolvasta kórházi zárójelentésemet, megbeszéltük, milyen további gyógymódot javasol, közben megállapította, hogy az elmúlt hónapokban sokat fogytam, ami azért is volt érdekes, mert mostani találkozónk előtt egyszer viziteltem nála, ő is nagy betegkörrel dolgozik, gyógyulásra várók százai fordulnak meg a rendelőjében, mégis emlékezett, hogyan néztem ki június közepén. Ne nyugtalankodjak, mert bajaim éppenséggel akadnak, de augusztusban napi rendszerességgel kétezer métert úsztam, keményen kondiztam, mostanság az erősítés mellett egy rekortánnal fedett helyi futópályán öt-hatezer métereket futok, így a testi változások nem maradnak észrevétlenek.
Majd szóba hoztam egy közös ismerősünket, aki nemrégiben vesemedence-gyulladással előbb egy vasárnap reggel az ügyeleten kötött ki, másnap a klinikán, és annak ellenére, hogy negyven-negyvenegy fokos volt a láza, az ájulás határán várta, hogy megvizsgálják, és végre kórházi ágyhoz jusson. Ez a jelenlegi ellátórendszerben hét órát vett igénybe, mert a reggel kilenc órai klinikai megjelenés után délután négykor kapott szobát a fertőzőosztályon.
Esetéből riportot írtam, ami hamarosan megjelenik – újságoltam az orvosnak. – Teljesen feleslegesen tette – nézett rám egyszerre fáradtan és beletörődőn. Nem hagyott nyugodni a véleménye, ezért tudakoltam, hogy miért. – Olyan kevesen vagyunk az egészségügyben, hogy a rendszer erre képes.
Hiába ír cikkeket, attól semmi sem változik, főleg az emberhiány nem
– érvelt. Nem hagytam annyiban. – Ami történt, emberkínzással ér fel, mert a 41 fokos lázas beteget akkor sem lehet egy klinikán hét óráig várakoztatni – raktam egymás mellé szavaimat. De látja, lehet – mondta mély rezignáltsággal a hangjában. Érződött, hogy nekem adhat igazat, de belülről ismeri az egészségügyet, ami jelen állapotában így működik, ennyire képes.
– De akkor mit tegyek? Elvégre újságíró vagyok, fel kell mutatni ezeket az eseteket, nem lehet szó nélkül hagyni. Talán jobb hallgatni? – melegedtem bele a vitába. – Nem tudom, hogy mi a helyes döntés ilyenkor, de abban biztos lehet, hogy azok, akikre ezek az ügyek tartoznak, az illetékesek, nem fogják elolvasni ezt a cikket – szólalt meg kijózanítóan.
– De értse meg, egy ilyen ügyben semmit sem tenni, nem írni, az nem lehet sem út, sem cél, az majdnem bűnpártolás.
– Hát maga tudja – zárta le a vitát.