2022 őszén halt meg Szakcsi Lakatos Béla, aki több mint fél évszázadon át volt jazzéletünk ikonikus személyisége. A nevét viselő egyesület létrehozását elsőszülött fia, az ugyancsak zongorista-zeneszerző Béla (azaz Szakcsi Jr.) kezdeményezte, aki alapító tagnak 22 kollégáját hívta meg. Szimpatikus ez a szakmai szervezet, mert – már csak az elnök személyiségéből adódóan is – nem önmenedzselésre, lobbizásra jött létre, hanem a szerteágazó Szakcsi-örökség ápolására, a rétegműfaj skatulyából nehezen kitörő jazz népszerűsítésére és legfőképpen az ifjú tehetségek pártolására. Szakcsi Jr. ezt azzal magyarázza, hogy az ő generációjának is rengeteget jelentett az az iskolarendszeren kívüli tanítás és támogatás, amit annak idején Garay Attilától, Babos Gyulától, Lakatos „Ablakos” Dezsőtől és másoktól kaptak. Mert bár Gonda János tevékenysége nyomán a hazai intézményes jazzoktatás igazán jó színvonalú, a műfaj finomságait az együttjáték során, az idősebbek tapasztalatából lehet megtanulni.
Két korábbi koncert (Budapest Jazz Club, Várkert Bazár) után az egyesület ezúttal a Budapest Music Center (BMC) nagytermében rendezett monumentális (talán kissé túlméretezett) gálakoncertet az alapító tagok és az általuk kiválasztott ifjú tehetségek közös produkcióira építve. Az „öregek” között volt a két Szakcsi-fivér (Béla és Robi), két bőgős (Pecek Lakatos Krisztián, Torma Rudolf), két dobos (Kőszegi Imre, Balázs Elemér), két fúvós szólista (Bacsó Kristóf, Fekete-Kovács Kornél), valamint a mentorálásban és műsorvezetésben is jeleskedő énekesnő, Szőke Nikoletta. A kiválasztottak csoportját három énekesnő (Bangó Adrienn, Nagy Noémi és a magyar-argentin Castagno Claudia), három zongorista (Jónás Rezső, valamint a felvidéki Farkas Attila és Farkas Zsolt), két gitáros (a legutóbbi Babos-emlékversenyen győztes Fehér Fábió és Varga Balázs), egy szaxofonos (Balogh Máté), egy trombitás (Tűzkő Salamon), egy bőgős (Suke Sándor) és két dobos (Éles Máté, Fazekas Tamás) alkotta. Ennyi közreműködő esetén nincs mód az egyéni teljesítmények alapos értékelésére, ezért inkább az est három jellemző vonására szeretném felhívni a figyelmet.
Örvendetes, hogy az egyetemes jazztörténet gerincét alkotó nagy zeneszerzők (Cole Porter, Thelonious Monk, Chick Corea) alkotásai mellett saját kompozíciók is helyet kaptak a programban. Egyesek zeneszerzőként, mások szövegíróként jeleskedtek, s mindenképp fontos, hogy nemcsak interpretátorként, hanem alkotóként is keresik saját hangjukat. Ugyancsak jó volt hallani, hogy a fiatalok ösztönös tehetségéből fakadó spontán megnyilvánulásait, briliáns technikáját milyen szépen kiegyenlítik a hosszú évek alatt megtanult mesterfogások, lírai-költői fogalmazásmódok. A műsorszerkesztésben viszont a jövőben érdemes lenne törekedni valamilyen vezérfonal, koncepció kialakítására, mert bármennyire magas nívójú volt az este, néha a tanszaki hangversenyek légkörére emlékeztetett, s ebben a hangtechnikai/mikrofonozási problémák is szerepet játszottak.
Még két észrevétel – az egyesületi munka sikeres folytatásában reménykedve. Az egyik: napjainkban is (minden generációban) sok a kallódó magyar jazzmuzsikus, az elveszett-elfeledett tehetség. Ebből a szempontból nem sokkal jobb a helyzet, mint néhány évtizede, a rendszerváltás idején. Szükséges lenne végre egy profi menedzsment-szisztéma és valamiféle életpályamodell felállítása. A másik: Szakcsi Lakatos Béla élete utolsó két évtizedében mind többet foglalkozott roma gyökereivel, és egyáltalán: a cigány kisebbségnek a hazai zeneéletben betöltött rendkívüli szerepével. Nagyszerű lenne, ha az egyesület is vállalná ezt a fontos missziót a kulturális identitás és a társadalmi egyenlőség terén.
