Az a fene nagy szuverenitásvédelem, amelyik immár akkorára nőtt, hogy kutatni muszáj, másképp felfoghatatlan marad, eszembe juttatott egy régi-régi belarusz kisesszét. A kutatások eredményére ez nem lesz semmilyen hatással, mert ezek a „kutatások” semmi konkrétumot nem fognak produkálni, már csak azért sem, mert senki nem vár el kézzelfoghatót az újdonsült intézmény tevékenységétől.
Az esszét kedves ismerősöm, Uladzimer Arlou (1953) történész, író és költő írta 1990 februárjában, csaknem két évvel a Szovjetunió felbomlása előtt! Akkoriban én Arlou létezéséről nem is tudtam, ha írása valami csoda folytán elém kerül, egy mukkot sem értettem volna belőle. Egyáltalán nem tudtam még belaruszul: habár 15 éve éltem már itt, de a nyelvre semmi szükség nem volt, még ha meg is tanultam volna, akkor se tudtam volna mit kezdeni vele. Akkor még nem volt büntetendő a belarusz nyelv használata, néhány különc értelmiségin kívül nem kultiválta senki. A 1992–94-es időszak volt a felüdülés ebben a kérdésben is, majd megkezdődött a nyelv (és a nép!) újabb, immár sokadik, mindmáig tartó elnyomása. Ebben a tekintetben nem számít, hogy az elnyomó egy másik hatalom, vagy az ország népe saját maga termeli ki hozzá az uralkodó réteget, amelyet adott esetben valóban egy vagy több külföldi állam segít hatalomban tartani. Íme egy nagy gondolkodó kisesszéje [szögletes zárójelben a fordító megjegyzései].
Uladzimer Arlou: Függetlenség
A függetlenség az, ha olyan kórházban születsz meg, amelyben nem a világon a legsterilebb csótányok vannak, hanem egyszer használatos injekciós tűk és eldobható pelenkák.
A függetlenség az, ha apád, mikor bemegy az anyakönyvi hivatalba azért az okmányért, mely szerint te valóban megszülettél és mely szerint nagyapád után a Rigor nevet kaptad [belarusz név, az orosz Grigorij megfelelője], akkor az a nő, aki ott ül, szépen kiállítja számára ezt az okmányt, nem pedig „A Szovjetunió népeinek személynevei” című kézikönyvet kapja elő, és avval hadonászva hisztérikusan magyarázza apádnak, hogy minden gond nélkül adhatná fiának a Faizullah nevet, vagy akár azt, hogy Mamaj [nemzetiségi nevek az Orosz Föderációban], de azt, hogy Rigor – nem, mert ilyen név nem létezik (de van normális, emberi Grigorij név).
A függetlenség az, ha mikor iskolába mész, a saját anyanyelveden fognak tanítani (a Grażyna nevű [lengyel név] kislányt pedig, aki annyira tetszett neked az óvodában, az ő nyelvén, a Misa nevű kisfiút a szomszédból, akinek az apját Iszaaknak hívják – az övén, az Aljosa nevű kisfiút pedig, másik szomszédodat, akinek a szülei azért költöztek ide, mert a Volga menti városukban hajnali ötkor kell beállni a sorba, hogy tejet tudj venni – őt pedig az övén). Saját anyanyelveden fognak oktatni, és ehhez apukádnak és anyukádnak nem kell egész nyáron, lakásról lakásra járva aláírásokat gyűjteni más szülőktől, akik nem mintha nem akarnák ugyanúgy taníttatni gyereküket, mint a te apukád és anyukád, csak egyszerűen ez soha eszükbe sem jutott, mert internacionalizmusban nőttek fel. És ezeket a kérvényeket nem kell majd az iskolaigazgatónak háromszor is elveszítenie, meg még kétszer a titkárnőnek is. És szeptember első napján, az ünnepélyes évnyitón nem azt fogod hallani, hogy „évről évre javul iskolánk ellátottsága”, a tanterembe belépve pedig nem tudod meg, hogy pártunk és kormányunk szakadatlan gondoskodásának köszönhetően az egész osztálynak csupán egy anyanyelvi ábécéskönyv és két matematika könyv jutott.
A függetlenség az, ha az őrsöd nem fog azért a jogért küzdeni, hogy felvehesse Pavlik Morozov vagy Alekszandr Mjasznikov nevét, mert mindenki pontosan tudja, hogy Pavlik mennyire szerette édesapját, és Mjasznyikov hogy szerette a belaruszokat. [Pavlik Morozov (1918-1932), a példamutató kisúttörő, saját apját jelentette fel, ezért pedig a családja megölte őt. A családot kivégezték. Alekszandr Mjasznyikov – eredetileg Mjasznyikjan, angol helyesírással a Wikipediában Myasnikyan (1886-1925), forradalmár, pártfunkcionárius – a rövid idő alatt, míg a Belarusz SzSzK vezetője volt, rengeteg belarusz vér tapadt a kezéhez. Mindkettőjüknek utcái és emlékművei vannak Belaruszban.]
A függetlenség az, ha diákkorodban, mikor matematika előadáson a Madagaszkárról jött évfolyamtársad – akinek az oktatását az ő országa finanszírozza, nem pedig a tiéd – füledbe súgva megkérdezi, hogy mit jelent az a szó, hogy „імавернасць”, akkor te franciául elmondod neki, hogy ez valószínűség belaruszul [sok olyan belarusz szó van, amit a szótő alapján, aki oroszul tud, jól-rosszul megért, de ezt pl. egyáltalán nem].
A függetlenség az, ha a hadseregben legmesszebb, saját országod egy határvárosában vagy -falujában fogsz szolgálni, és sohasem fogod azt a parancsot kapni, hogy fesd zöldre a füvet, vagy hogy takarítsd a körletet „ettől az oszloptól ebédig”. Vasárnap hazamehetsz a szüleidhez, vagy a lányhoz, akivel jársz, és senki nem fog bulbasnak titulálni [a belaruszok orosz-szovjet gúnyneve a belarusz krumpli szóból, ami itt nemzeti eledelnek számít], barátodat pedig feketeseggűnek, mert saját nyelveteken gondolkodtok és beszéltek álmotokban. Valamint a katonai és politikai felkészülés kiválóságai nem csinálnak alvás közben „biciklit” neked [a lábujjak közé helyezett papír meggyújtása – ébresztő, amin jót szokás röhögni], és olyan parancsot sem adnak, hogy élezd meg az utászásódat, mert Bakuban vagy Tbilisziben be kell ásni magad.
A függetlenség az, amikor a lány, akivel jársz, azt mondja, hogy hétvégén Bécsbe akar veled menni, mire tiszta lelkiismerettel ígéred meg neki, hogy a Schönbrunni kastéllyal szemben fogtok kávézni, és tudod, hogy utazásotok előtt senki sem fog kérdezősködni: nem voltál-e gyerekkorodban zsidó, vagy hogy jártál-e korábban külföldön, és ha igen, mi célból jöttél vissza?
A függetlenség az, ha Dziady ünnepén, a Halottak napján kimész a temetőbe, és tudod, lerakod majd a virágot, amit vittél, és mécsest fogsz ott gyújtani, nem pedig ideggáz-ballonok vagy újfajta gumibotok próbaüzeménél leszel kísérleti nyúl. [Dziady – Mindenszentek, szó szerint „Ősök”. A nyolcvanas évek végén a szovjet karhatalom többször is erőszakkal oszlatott fel november másodikán minszki temetőkben illetve a sztálini kivégzések helyén rendezett megemlékezéseket.]
A függetlenség az, ha a fiad ötöst hozott történelemből, megdicséred ezért, mert tudod, hogy nem abból a tantárgyból kapta, ahol a Csúd-tavi csatát és a kollektivizálás győzedelmességét tanítják, hanem a grünwaldi csatát, amely népedet megmentette a kihalástól. A tantárgyból, amelyben az igazságot mondják el arról a hatalomról, amely főbe lövette nagyapádat, nagyanyádat pedig az éhhalálba taszította. [A Csúd-tavi csata 1242-ben volt a Német Lovagrend és a Novgorodi (tehát orosz) Fejedelemség között. A grünwaldiban a Litván Nagyfejedelemség (a mai Belarusz elődje) és Lengyelország uniója aratott győzelmet 1410-ben a Német Lovagrend fölött.]
A függetlenség az, ha ellátogat hozzád egy New York-i énekes, akivel meggylikőrt fogyasztotok rendesen, s utána nem ajánlják neked udvarias civil ruhás fiatalemberek, hogy részletesen írd le, mit és hol ittatok és közben kit szidtatok.
A függetlenség az, ha nem azt hallod a tévében, ahogy az elnök okítja honfitársait: „ki hogyan akar, az úgy is beszél”, mert a te elnököd – írástudó, és ha csak egy nyelvet is tud, de azt rendesen.
A függetlenség az, ha a képernyőről és az újságokból egyszer csak eltűnnek a fáradhatatlan, titokzatos veteránok levelei és a nemzeti frontok különböző nacionalistáiról és szélsőségeseiről szóló szörnyűséges hírek, akik még éjszaka sem alszanak, hanem etnikai alapon ellenségeskedést szítanak te, Aljosa és Misa, akinek az apját Iszaaknak hívják, valamint Grażyna között – aki már régen a te feleséged –, azért, hogy véres leszámolásra kerüljön sor köztetek, meg azért, hogy kisiklassák a peresztrojka vonatát.
A függetlenség az, amikor senki sem ijesztget téged azzal, hogy néped nem képes túlélni a nagy testvér nélkül, mert nincs sem bauxitja, sem gyémántja, te pedig rájössz, hogy kár volt sajnálnod azokat a szerencsétlen hollandokat és belgákat, akiknek nincs bauxitjuk, sem gyémántjuk, de még csak egy nagy testvérük sem.
A függetlenség az, ha a „Центровывоз” feliratú óriáskamionok (tényleg, látott már valaki kamiont „Центроввоз” felirattal?) nem a mások bevásárlóközpontjaiba, hanem a mi üzleteinkbe szállítanak árut. [Szovjet stílusú „rövidítések”: Központosított kiszállítás, illetve Központosított beszállítás.]
A függetlenség az, ha egyszer csak kiderül, hogy értelmes emberek minálunk is vannak, és ha – isten ments! – robbanás történik egy gyárban, vagy más szörnyűség, nem kell majd arra várni, hogy kiszálljon hozzánk a moszkvai nagyokosok bizottsága.
A függetlenség az, ha amikor ott fekszel és már szólít az Isten, tudod, hogy miután egy jobb világra szenderülsz, a templom helyén, ahol megkereszteltek és ahol házasságot kötöttél, légyen az ortodox vagy katolikus, nem létesítenek koszos hattyúkkal halastavat, és nem építik oda helyébe az SzKP XVIII. kongresszusáról elnevezett uszodát. A temetőt pedig, ahol csontjaid majd megpihennek, nem rombolják le, hogy ott egy Gorbacsov elvtársról, vagy Ligacsov elvtársról elnevezett [A nyolcvanas évek alkoholellenes – és szőlőirtó! – kampányának arca], üres üvegekkel teleszórt vidámparkot hozzanak létre.
A függetlenség az, ha…
A függetlenség az, ha születésedtől fogva halálodig otthon érzed magad a saját vidékeden.
Hiszek abban, hogy ez egyszer majd így lesz.
Mert másként egyszerűen nem érdemes élni.
