„Ahogy sétáltam Leith-en, hirtelen megvilágosodásként láttam az arcokat a kirakatokban. Mindenki kis üvegkalitkába volt bezárva, privát börtönbe, jó állampolgárként. Nem kell ide már hajcsár vagy katona, önként hajlik a nép a járomba.
Kukucskál mindenki, mi történhet arrébb, vagy a telefon ablakán néz kicsit messzebb, nem feltétlenül az Easter Roadra! Kukucskál a pici dobozból a kegyeleti bolt árusa, ahol viccesnek szánt koporsók tucatjai díszítik a kirakatot, kukucskál az ingatlanügynök, a háztartási boltos, a csapos, a postás, a virágkötő, a galériás, a fagyis és a kávézó pincére. Ott megy el az életük, suhanva, nem is látják, csak a köpenyének széle súrolja az arcukat..."
A sarkon sétálunk Ritával, kézen fogva, nagyon szépen süt a nap, éppen most reggeliztünk, gyerekek suliban, valahogy így jött ki a lépés, mind a ketten itthon vagyunk. Ha valakik, mi tudjuk ezt értékelni, első évben, Rita elsírta magát, azt mondta, annyira sokat volt egyedül, amíg én heti hat napot robotoltam, hogy az volt a legszebb napja, amikor egyszer az otthonunk mellett dolgoztunk és én beugrottam egy levesre. Szóval, sétálunk, néha összevigyorgunk, egyre szebb az élet, Rita egy kertben dolgozik gyerekekkel, meg suliban tanár, nekem van vagy nyolc melóm, de mind rugalmas, én döntök, többet nem kiabál velem senki, hogy így tedd rá, úgy tedd rá, mint a népszerű népies műdal fogalmaz. Veszik a képeimet is, egyre menőbb minden.
Az említett sarkon karikás szemekkel állnak lengyel szomszédaink, a hölgy légiutas-kísérő, a srác szeméttelepen dolgozik, előtte futár volt. A nő csak éjjeli műszakban tevékenykedik, a srác hat napot tol, mellette iszik, láncdohányos és enyhén mozgássérült, sántít az egyik lábára. Minden héten van egy hatalmas veszekedésük, mindenki hallja a kis utcában, ahol élünk. Sajnálom őket, mert alapvetően kedves emberek, csak a kialvatlanság és a elnyűttségük okozza a boldogtalanságukat, ismerem a szituációt, otthonosan mozogtam benne jó pár évig. Kedvesen odabiccentünk.
– Sziasztok, minden ok?
– Persze-persze, nálatok is?
– Igen, nagyon elfoglaltak vagyunk, bizzy-bizzy (ahogy a skót mondja), rohanunk a boltba, aztán indulás, most délutánt is bevállaltam, Frantisek meg 12 órázik! Szokásos… Ti? Nehéz ugye?
– Hát, most nem dolgozunk… szabin vagyunk.
– Komolyan???
– Igen.
– De több napig?
Összenézünk Ritával, mi a fenét mondjunk?
– Hát, egy pár napig most nem kell dolgozni, olvasgatunk, írok, festegetek, érted…
Mintha arcon ütöttem volna őket, idegesen összevillan a tekintetük, elköszönnek, futnak a sarki Lidl áruházba. A láthatatlan puttony ott fityeg a hátukon, görnyedtek, elpirulok, Rita is feszeng.
Ahogy beülök a kocsiba, hogy a város másik végébe képeket vigyek a galériába, meg kitegyek pár streetart-képet, egy részüket a Népszavának szánva, magyar felirattal jobbára, egy követő ír az Instagramra. Látta egy képemet, amit kipakoltam és posztoltam a közösségi médiában, s hogy ha jól látja, a Parlament mellett kell keresnie. Megerősítem, hogy ott van a 2. utcában, nagyon boldog, lájkolja a kis tőmondatomat, aztán sebesen ír, hogy nem engedik ki a munkahelyéről, mert szigorúak, pedig három perc sétára van, ami futva alig egy. Pedig nagyon szeretne egy képet, erőlteti ezt a vonalat, de már nem vagyok kapható trécselésre. Mindenki ingyen szeretne mindent, szóval azt a szabályt hoztam, hogy ingyen nem festek senkinek, de amit utcán hagyok, közpréda. Ha valaki udvariasan ír, annak esetleg megmondom, a város melyik részén kell keresnie. A többiek, akik nem szerencsések, azok vehetnek képet. Tehát nem állok bele a bájolgásba, de visszaírok: mondjon fel, ezek nem a barátai, rossz emberek, és ha egy percre nem mehet el egy felnőtt ember, az rabszolga! Kicsit elgondolkodom, lehet, erős ilyet írni, de már megtörtént a baj, elment az üzenet, nem lehet visszavonni, nincs „balázsolás”, a net nem felejt. Üzenet nem jön, na, gondolom, jól megbántottam, pedig nem akartam. Azonban őszintét írtam, nekem is fel kellett emelnem többször a hangom, a fenekem, hogy megőrizzem méltóságom, s a jutalmát minden nap láthatom személyes életemben.
Kiszállok a kocsiból, közben odaértem Leith városrészbe, egyik kedvenc helyem, nem trendi, sok a gyanús alak, milliónyi zug, boltocskák, sok művészet, sörözők és galériák. Elindulok sétálni, nem kell sietnem, már ettől boldogság száll meg. Nézem a falakat, graffitiket, galambokat, boltokat, kikötőt, kirakatokat, kőoroszlánokat, sörszakboltokat, homlokzatokat, sétálókat. Elhaladok a városi malom mellett, robusztus épületegyüttes, hajókat bámulok.
Egyszer csak eszembe jut a követőm, mi lehet vele? Milyen sokat beszélnek az emberek a szabadságról, a pénzről, a szabiról, s hogy majd egyszer hova utaznak. Milyen sokat hajtanak, hajtunk, távoli célok miatt, megannyi balgaság, mégis igézetbe fogja a társadalom hatalmas hányadát. Megfelelés a szomszédoknak, a társadalomnak, a családnak, a barátoknak, és lassan elfogy az időnk. Dolgozunk napi tíz órát, ingázunk egyet-kettőt, aztán jön a kutyasétáltatás, esetleges sport, vacsorarendelés, tévé, sorozatok, gyerekekkel töltött idő, borotválkozás, hajmosás, az internet már bele se fér az időbe és akkor az ideális, éjfél előtt három órával ágybakerülés még szóba sem került.
Rohanás a pénz után, a kocsiért, amivel munkába járunk. Rohanás a drogok kifizetésére, amivel ellensúlyozni akarjuk „boldogtalanság urat”. Tavaly a fesztiválszezonban vendéglősként dolgoztam. A főnököm a szomszéd pavilont mutatta, én semmi furcsát nem láttam rajta, de Len azt mondta, ott mindenki folyamatosan kokón van, hogy bírják a hajtást, csakhogy az órabér 15, a kóla 100 font per gramm, talán olcsóbb, ha többet vesznek, azonban mivel cigiztek is meg koktéloztak, gyakorlatilag ingyen dolgozva suhant el mellettük a delejes nyár, ami itt igen rövid. Egészen ijesztő perspektíva. Költik a pénzt az infantilis pólókra, fiatalos hajviseletre, sportos autóra, sokat sejtető szempillaspirálra, divatos hobbikra, szoláriumra, felfújt ajakra (most hatalmas divat itt), egyedi körömfestésre, nem beszélve a tetkóról, Nagy-Britannia a világ legtetováltabb területe, legalább 40 százaléknak van, ez szintén iparág. Kis háziállatokba is lehet önteni vagyonokat, nagyobb bolt van mellettünk is, mint otthon a nagyáruház a Dobó téren. Pár év alatt meg lehetne annyi pénzt keresni, hogy többet ne kelljen dolgozni, de a tömegpszichózis, a varázslat nem hagyja felkelni a delikvenseket. Mindig van mire költeni!
Ahogy sétáltam Leith-en, hirtelen megvilágosodásként láttam az arcokat a kirakatokban. Mindenki kis üvegkalitkába volt bezárva, privát börtönbe, jó állampolgárként. Nem kell ide már hajcsár vagy katona, önként hajlik a nép a járomba. Kukucskál mindenki, mi történhet arrébb, vagy a telefon ablakán néz kicsit messzebb, nem feltétlenül az Easter Roadra! Kukucskál a pici dobozból a kegyeleti bolt árusa, ahol viccesnek szánt koporsók tucatjai díszítik a kirakatot, kukucskál az ingatlanügynök, a háztartási boltos, a csapos, a postás, a virágkötő, a galériás, a fagyis és a kávézó pincére. Ott megy el az életük, suhanva, nem is látják, csak a köpenyének széle súrolja az arcukat, erre páran felriadnak, de a többség még a problémát sem tudja értelmezni.
Boldogan megyek, egy olyan ember lépéseivel, aki sokáig nem kortyolhatott a freedom poharából, de most ragyoghat az aurám. Boldogan szívom a friss tengeri levegőt. Élvezem a szabadságot, a döntés szabadságát, hogy merre fordulok, merre visz a lábam, nem zihálok. Élvezem, hogy reggel kaptam puszit, hogy a gyerekeim megöleltek, hogy én dönthetek, holnap melózom-e, vagy alszom-e ebéd után. Szinte kicsordul a könnyem a boldogságtól, hogy igen, meg lehetett csinálni, tartással, s egészségben.
Csippan a telefon. A hölgy üzent, átgondolta a dolgokat, felmondott, és most rohan a műalkotásért, kis szívecskéket tesz a poszt után, rövidesen posztolja a sarkot a street artommal, feltölti az oldalára sztoriba. Szívom a fogam, de ugyanakkor örülök, végül is bátraké a szerencse. Én már csak tudom.
