Aki itt sikeres, énekelte Frank Sinatra, az mindenhol sikeres lehet. A Zabar’s, a híres élelmiszerbolt (mint itt hívják: deli), ahol mintegy ötven különféle sajtot és huszonöt fajta szalámit (köztük négy magyart) árulnak, 1934-ben nyílt, azaz születésem évében, most is ugyanott áll, a Broadway és a 81. utca sarkán, és most is tele van jómódú vásárlókkal. A járdán, a deli előtt több a hajléktalan és a kéregető, mint valaha.
A hajléktalanokról jut eszembe: itt, ebben a városban, közel a Columbia Egyetemhez látogatott meg az „átkos” vége felé Aczél György, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja. A főkonzul hívott fel, s már jöttek is minden előzetes értesítés nélkül, egyszer csak ott voltak a 96. utcában. Szinte hihetetlen, hogy mi érdekelte. A hajléktalanok és a fridzsiderem! Ma sem értem, miért, de megnézte a nagy hűtőszekrényt, ami tele volt ezzel-azzal, majd elégedetten bólintott és sétára invitált. Akkoriban nemigen voltak hajléktalanok New Yorkban (most annál többen), de javasoltam, menjünk arra, ahová ő akar, keressük meg őket. Mentünk is, de a pompás üzletek nem nagyon érdekelték, hajléktalanokat pedig nem találtunk. Meglepetésemre, nem tűnt csalódottnak. Nem mondta ki, de talán azt gondolta, hogy ez a kapitalizmus nem olyan rémes, mint egész életében feltételezte.
A 90-es évek elején ugyanott, a 96. utcában látogatott meg többször is az ifjú Orbán Viktor. Valamilyen ösztöndíjjal járt akkor Amerikában. Őt is elragadta a New Yorkra jellemző energia. Barátjánál, Hámos Lászlónál üldögélt leginkább, de gyakran jött át a város nyugati részébe, ahol mi laktunk. Ösztöndíja ingyenes telefonhasználattal járt. Többször hívta feleségét, Anikót, de másokat is. Valamilyen épületről tárgyalt, én átmentem egy másik szobába. Kisebb fogadást is rendeztünk a tiszteletére, ott volt Bob Silvers, a New York Review of Books legendás szerkesztője és a Columbia Egyetem két-három professzora. Tudtuk, hogy Orbán sikeres lesz (az is lett, a maga módján), de akkor még a liberális, nyugatbarát jövő politikusának számított.
Sok-sok évvel később, 2009-ben, amikor már Washingtonban laktam, Simonyi András, a magyar nagykövet telefonált. Az új miniszterelnök, Bajnai Gordon New Yorkban lesz és szeretne velem találkozni. Húzódoztam, nem akartam elutazni az egyetemi év közepén. Végül hiúságom győzött, elvégre ki vagyok én, hogy nemet mondjak szülőhazám első emberének. Elmentem előadására a New York-i magyar konzulátuson, leültem az utolsó sorba és az e-mailjeimet rendezgettem. Simonyi hamarosan meglökött: figyeljek oda. Bajnai elkezdett rólam beszélni, hogy ezt meg azt tettem az amerikai-magyar kapcsolatokért és ezért át akarja adni a Középkeresztet csillaggal. Simonyi röhögött, ugyanis jól átvert; igazi pesti tréfa volt ez a javából, Amerikában ismeretlen! Miután átvettem a kitüntetést, valamit dadogtam, a közönség megtapsolt. Kár, hogy Bajnai – ez a kitűnő gazdasági szakember és külpolitikus – már nem miniszterelnök, nagyon nagy szükség lenne rá.
Még egy magyar emlék, ez már a közelmúltból. Szintén New Yorkban találkoztam Kuncze Gáborral és feleségével, ott ünnepelték házassági évfordulójukat. Miután megebédeltünk, azt javasoltam, menjünk el valahová, ahová turisták nemigen jutnak el. Jó ötlet, mondták. A város közepén lévő csodálatos Central Parkba mentünk, egy szombati napon. A park közepén lévő mesterséges tó mentén állt és énekelt déltől 5-ig a Central Park Singer – ezt teszi évtizedek óta, miközben a hallgatóság ott ül a fűben és a bátrabbak bekiabálják kedvenc számukat. És akkor jön az egyik ballada a másik után: Bob Dylan; Simon & Garfunkel; Peter, Paul and Mary; Tom Paxton és a többiek. Dalnokunk néha megállt, pihent, kérdéseket tett fel a hallgatóságnak. Megkérdezte, hogy ki honnan származik. Amikor Kati, Kuncze felesége bekiabálta, hogy Hungary, azaz hogy Magyarországról jött, a dalnok és a közönség is megtapsolta. Manapság ritka, jóleső pillanat volt.
Az olvasó joggal várja el tőlem, hogy a magyar politikai emlékek után írjak valamit New York politikai életéről. Van miről írni! Ez egy demokrata párti város, szinte mindig is az volt. A város vezetése viszont most óriási bajban van. A főpolgármester még nem mondott le, de helyettesei, főosztályvezetői, több tucat magas rangú, választott és kinevezett vezető már igen. Ekkora botrány még nem volt New York nem egészen rózsás történelmében! A város (demokrata párti) ügyészei szerint ugyanis ezek az emberek loptak, csaltak, legalább egy, de valószínűleg több külföldi országnak tettek „szívességeket”. Meglepő módon a főpolgármester például aránylag kisebb ajándékot fogadott el a török légitársaságtól, hogy soron kívül intézze el egy új épületük megnyitását.
Fontos szó itt az „aránylag”. New York vezetőivel összehasonlítva Donald Trump ezerszer többet csalt, de még mindig elnökjelölt. Drága, jó ügyvédek segítik. Amerikában, de máshol is vannak, akik azt hiszik, hogy a volt elnök elleni vádak politikai eredetűek, a Demokrata Párt ügyészeinek elfogult acsarkodásai. Most itt a válasz New Yorkban, ahol a demokrata párti kormányzatot vádolja a demokrata párti ügyészség, „aránylag” sokkal kisebb bűnökért. Bár a főpolgármester ártatlannak vallja magát, valószínű, hogy rövidesen bíróság elé állítják de legalábbis lemondatják.
Nem tudom, meddig tart még az amerikai ügyészségek európai fejjel érthetetlen politikai pártatlansága. Azzal vigasztalom magam, hogy ha a jövőben másképp lesz, akkor is megmarad a Central Park, ahol leülhetek a fűbe a domboldalon és hallgathatom Bob Dylan dalait.
