Ugyebár mindkét államot az első ezredforduló környékén alapították, Az Árpádok és a Piastok korában leginkább dinasztikus érdekek vezérelték a két nép kapcsolatát. Például Szent István királyunk Judit nevű nővére, hozzáment Vitéz Boleslavhoz, és ebből a házasságból született egy fiuk, nevezetesen Bezprym herceg, aki a lengyel trónviszályok miatt magyar földre menekült, és nagybátyja, István király, a Balaton felvidéken birtokot adományozott unokaöccsének. Egyes teóriák szerint Veszprém megye erről a hercegről kapta a nevét. Van itt egy másik királyunk is, Szent László, aki Lengyelországban született, szülei pedig I. Béla magyar király és Richeza lengyel hercegnő voltak. A hercegnő egy kis ideig magyar királynéként is. Aztán Róbert Károly és a lengyel Ulászló király is szövetséget kötöttek egymással, Hunyadi János humánus neveltetése révén kedvelte a lengyeleket, hiszen tanítója lengyel származású volt, ám Mátyás idején már nem volt rózsás a két nép viszonya a cseh trón megszerzése miatt.
Említhetném Báthory Istvánt is, aki lengyel király volt, és többek között a szablyavívás művészetét ismertette meg a lengyel királyi udvarban, ugyanis erdélyi szablyakészítőket hozott magával. A Visegrádi találkozókat is ismerjük, vagy az 1848-49-es szabadságharcot, ahol megannyi lengyel tábornok a magyarok oldalán harcolt, elég csak kimondani Józef Zachariasz Bem nevét, aki nekünk csak Bem Apó, vagy Debinszky Henriket.
Sokszor nyújtott oltalmat a lengyel föld a hazánkból menekülteknek, akár az Árpád-házi hercegeknek vagy Rákóczi Ferencnek. Ha pedig valakit lengyel földön üldöztek, az magyar földön számíthatott menedékre. Persze említhetnénk a háborúkat, a lengyel háborús menekülthullámokat, a hazánkba letelepedett lengyeleket, a szervezeteket és egyesületeket, amik segítették mindkét oldalon a bajba jutottakat. S ami talán kicsit közelebb van időben, mint az Árpád-ház, hogy 1956-ban és 1989-ben is voltak kapcsolódási pontjaink.
Abba most nem mennék bele, hogy éppen kultúrharc folyik a lengyeleknél is, és szeretnék kihagyni a történelem könyvekből Báthoryt, avagy az 1956-os forradalmat, pedig nem véletlenül mentek 1956. október 23-án Bem apó szobrához a tüntetők és tűzték ki a lengyel zászlót a magyar mellé.
Talán elég is a múltból, és itt egy kis személyes jelen. Lengyelek, akikhez eddig nem volt szerencsém, viszont véletlenül Kréta szigetén összesodródtunk a tengerparton. Az első napon, amikor megérkeztünk, még nem volt készen a szállásunk, és a közeli tavernába ültünk le. Mivel a bőröndjeinket a kis teraszon hagyhattuk, amíg elvégezte az utolsó simításokat a háziasszonyunk, ezért csak a kis táskámat vittem magammal, benne a pénztárcám és az összes iratom. Leültünk, egy asztalhoz és a táskát magam mellé tettem a kis székre. A lengyelek, egy ötfős társaság ült a szomszédos asztalnál. Jött a pincér, mindenkit kiszolgált, majd hatalmas kacagás hangzott az asztaluktól. Egy lengyel férfi éppen megölelte a görög pincért, mi pedig befejezvén étkezésünket, éppen felálltunk az asztaltól, és becsatlakoztam a vidám férfiak mellé egy fénykép erejéig. Mosolygott Nicos, a görög pincér, aki nemkülönben kiváló muzsikus és Arnold Ananicz, a lengyel festő és képzőművész valamint jómagam. Másnap is találkoztunk futólag a parton, biccentettünk, örültünk egymásnak. Itt volt a tenger, a megnyugtató zúgás, és egy pillanatnyi boldog élet. Aztán a második napon Nicos, a muzsikus pincér keresett engem. Vagyis először a szomszéd kis bungalóba ment, ahol egy szerb és egy olasz barátnő töltött el pár kellemes napot. Ők szóltak nekem, hogy Nicos vissza szeretne nekem adni valamit. Sejtésem sem volt, mi lehet az. Aztán mentem Nicoshoz, a göröghöz a pr lépésnyire lévő kis tavernába, aki visszaadta a kis táskámat, és megállás nélkül magyarázott angolul, olykor görögül, és az egészből azt hámoztam ki, hogy tegnap annak a festőművésznek, Arnoldnak az egyik lengyel ismerőse találta meg, és odaadta neki, miután felismerte benne a magyar papírokat. Teljesen ledermedtem, mert az egy dolog, hogy egyszerűen otthagytam a táskámat, de az egy másik dolog, hogy egyáltalán nem is hiányzott. Biztosan itthon vettem volna észre először, hiszen sem a bérletemre, sem a jogosítványomra, sem a személyimre, főleg magyar forintra nem volt szükségem. Másnap délután találkoztam Arnolddal, ő is elmesélte, hogy megézték a nevemet, és rögtön tudták, hogy csak az enyém lehet, hiszen magyar név, és mi tegnap a tengerparton szomszédok voltunk Nicos tavernájában, Gyorsan megbeszéltük, hogy este kicsit leülünk diskurálni, mert mi holnap már utazunk haza. A találkára Arnold magával hozta Joannát is, aki ugyancsak képőművés, grafikus. Mint kiderült, két hétig még itt lesznek, mert mindekttőjüknek kiállítása lesz a fodelei El Greco múzeumban. Bár lengyelül sajnos nem beszélek, az angol is mehetne jobban, de ezek az apró dolgok valahogy nem számítottak akkor. Ott ült Joana és Arnold és beszélgettünk a közös dolgainkról, a történelmünkről, a festészetről, és az élet dolgairól, miközben éreztük, hogy jó társaságban vagyunk. Akkor Arnold hirtelen azt mondta:
-Sándor Márai.
-Nicholaus Kopernikusz - feleltem.
Mindkettőnknek felcsillant a szemünk. Helyben voltunk. Találkozott a csillagász és az író, ott a tengerparton megemlékeztünk egy-egy kiváló magyar és lengyel emberre, és tudtuk, hogy szavak nélkül is értjük egymást. Vannak azok a pillanatok az életben, amikért érdemes létezni. Amikor megszűnnek a határok országok között, és az egyén a puszta létezését felismerve boldog a létezésben. Ez egy ilyen pillanat volt. Még egy kicsit ücsörögtem velük, aztán visszavonultam, mert holnap korán kelünk, indulunk a valóságba. Még kint ültem az apró teraszon, hallgattam a tengert, amikor megjelent Joanna és visszainvitált egy dal erejéig a tavernába. Nicolas egyik ismerőse játszott éppen egy líra nevű pengetős hangszeren, amit a görögök már az ókorban is használtak és Kréta szigetén a mai napig élő hagyománya és tekintélye van a hangszernek. Nemkülönben Nicolas és a tíz éves fia is muzsikálnak a líra hangszeren. Olyan gyönyörű görög muzsikát még soha életemben nem hallottam, valami igazán mély érzelmekről énekelt a krétai férfi, miközben Arany János balladáira gondoltam, és a lengyel Joannával összemosolyogtam. A tengerparton három nemzet kultúrája találkozott határok és szavak nélkül megértettük egymást. Köszönöm lengyel barátaimnak ezeket az élményeket, és most már én is azt mondom, hogy:
„Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.”
