Egy filmtörténeti korszakot sosem egyszerű összefoglalni, a Taschen nevű német alapítású kiadó 2007-től például többszáz oldalas könyvmonstrumokban számol be arról, hogy a mozi születésétől napjainkig mely filmek jellemeztek egy adott évtizedet. Másrészt ahány filmtörténész, annyi megközelítés létezik, hiszen mindenki más alkotásokat tart fontosnak az adott korszakból. Lichter Péter filmrendező, -esztéta nemrég megjelent A VHS gyermekei című könyve is egy szubjektív képet közöl a kilencvenes évek filmtörténetéről, de ez feltett szándéka, a szerző ugyanis a korszakban megélt hangulatot is szeretné átadni, például hogy akkoriban még kazettákon néztük a filmeket.
Ránk zúdul a popkultúra
Az immár tíz szakkönyvet jegyző szerző mindig olyan témáról ír, ami közel áll hozzá, és ami annyira foglalkoztatja, hogy muszáj abba beleásnia magát. – Az összes könyvemhez valamilyen komoly érzelmi kapocs fűz, írjak portrét akár Steven Spielberg vagy Steven Soderbergh filmjeiről. A mostani témával is ugyanez volt, mivel 1984-ben születtem, így a gyerekkoromat hattól tizenhat éves koromig a kilencvenes évek filmjeinek nézésével töltöttem. Boldog, impulzusban gazdag időszak volt, amikor sokat jártam moziba, és ekkor kezdtem el magam is filmeket készíteni.
Noha A VHS gyermekeit egyetemi órákon is lehetne tanítani, azt a szerző – aki maga is egyetemi tanár – szándékoltan nem akadémikus nyelven írta, hanem lazábban, szubjektívan és bevallása szerint csapongóbban is. Ez a stílus viszont jól passzol a könyv témájához, hisz a kilencvenes évek burjánzó filmes világát sem lehet egyértelműen bemutatni, ezért rá kell mutatni a korszak sokszínűségére, az újonnan érkező rendezőkre, az alkotásokat pedig nem árt a korabeli társadalmi kontextusba is beágyazni. Lichter Péter mindezen szempontokra odafigyelt, ezért egy több oldalról megvilágított filmtörténetet és korszakképet kapunk, illetve megismerjük, hogyan látta a szerző fiatalként az akkori világot. Az előszóban érzékletes képekben vázolja fel, hogyan is kezdődött az évtized: a vasfüggöny megszűnésével hazánkra zúdult a nyugati popkultúra, közben megjelent a VHS-kazetta (ne feledjük, az Egyesült Államokban már 1977-ben) és a személyi számítógép, melyek nagyban hatottak az akkori fiatalok szocializációjára.
„Összességében egy kicsit olyan volt az évtized, mint a kulturális vadnyugat: a posztkádári sivár vidékre szinte válogatás nélkül lovagoltak be a popkulturális szerencsevadászok és médiapiaci kalandorok”
– írja, hozzátéve, hogy hazánkban ekkor sorra érkeztek és hasaltak el az új bulvárlapok és tévécsatornák, illetve megjelentek az olyan álnéven publikált regények, melyek népszerű alkotások, mint a Star Wars- és az Alien-filmek világára épültek – utóbbi köteteket a Valhalla Páholy adta ki, ahogy a korszak népszerű M.A.G.U.S. nevű szerepjátékát is. A szerző emellett rámutat a korszak kultúrafogyasztásának kettősségére is, a magas- és a tömegkultúra szimultán élvezetére: ő maga hallgatott Fat Boy Slimet és Vivaldit, Mobyt és Ravelt, és nem látott értékkülönbséget Tolkien Gyűrűk ura regénye és Rimbaud Részeg hajó című verse között.
VHS, a rajongás tárgya
A könyv egyik fő motívuma a VHS-kazetta, melynek a szerző egy egész fejezetet szán. Ebből kiderül, hogy noha a médium csak nagyjából húsz évet élt meg, több generáció filmes szocializációjára hatott. Az új hordozót a tékákból olcsón lehetett kölcsönözni, és a mozikban megbukott filmek azokon a másodvirágzásukat élhették, mint a Szárnyas fejvadász vagy A dolog. A szerző a videótékákat reneszánszkori csodakamráknak látta, ahol ismeretlen izgalmak végtelen hálózata tárult elé.
– Nekünk már természetes volt, hogy a filmeket felvehetjük a tévéből, kivehetjük a tékából, megvehetjük a boltban, és gyűjthetjük azokat. Ezeket a filmeket meg lehetett fogni, volt tokjuk, amit tudtunk nézegetni. A filmekkel való kapcsolat sokkal mélyebb volt, akárcsak a könyvekkel. A mából visszanézve az a korszak sokkal gazdagabb volt, hiszen fizikai viszonyban voltunk a kedvenc alkotásainkkal, a rajongásunk tárgyai voltak, birtokolhattuk őket.
Sokan katalogizálták a gyűjteményüket, sorszámozták a filmeket, egyes apukáknak egész katalógusrendszere volt.
Én találkoztam olyannal is, aki nagyon pedánsan járt el, kódokat írt a matricákra, és kockás füzetet vezetett a filmekről – meséli Péter, hozzátéve, akkoriban mindez természetes volt, az emberek nem is beszéltek róla.
– Az évtized végén aztán jött a DVD, ami felváltotta a VHS-kultúrát. Egyrészt jobb volt a képminőség, volt rajta DVD-menü, voltak benne extrák, és lehetett lépkedni a filmben. Három gombnyomással odaugorhattál egy fejezetre. Ez teljesen pszichedelikus volt, hisz addig tekerni kellett a VHS-szalagot mint az őrült.
Új rendezők a láthatáron
Péter a könyvben nem akarta a ’90-es évek teljes amerikai filmtörténetét feldolgozni, és bármilyen rendszert felállítani az alkotások között. Inkább arra törekedett, hogy a saját szűrőjén keresztül mutassa meg a kedvenc rendezőit és filmjeit, és amit érdekesnek talált, azt mondja el róluk. A könyv végül háromosztatú szerkezetet kapott: egyes fejezetek az amerikai filmtörténetet mutatják be egy-egy szempont szerint – például, hogy milyen akciómozik, sci-fik és horrorfilmek mentek akkoriban, vagy milyen volt a korabeli sztárrendszer –, más fejezetek a kilencvenes évek egy adott esztendejéből egy konkrét filmet mutatnak be – mint 1992-ből a Batman visszatér, 1994-ből a Léon a profi vagy 1997-ből a Hét év Tibetben –, illetve tartalmaz a kötet interjúkat is, melyekben a szerző a barátait kérdezte arról, hogy milyen élményeik vannak az évtizeddel és a gyerekkorukkal kapcsolatban, illetve nekik melyek a kedvenc alkotásaik az időszakból. Csak egy példa a sok közül: Reisz Gáborról, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan rendezőjéről megtudjuk, hogy hatévesen vendégségben VHS-en látta először a Terminátort, vagy hogy kifejezetten rühellte Leonardo DiCapriót, de aztán rájött, hogy a filmjei és ő maga is jó.
És ha már amerikai filmek: a könyv nemcsak a korszak kasszasikereiről – mint a Titanicról, A függetlenség napjáról és Az amerikai szépségről ejt szót –, de tárgyalja azokat a fiatal, indie rendezőket, akik ekkor indultak el a pályán. Ebből a szempontból kiemelkedik az 1994-es év, amikor bemutatták Kevin Smith Shop-stop (eredeti címén Clerks) című fekete-fehér vígjátékát, melyben egy bolti eladónak kell a szabadnapján beugrania a kora reggeli műszakba (a történet Smith húszas évein alapult), illetve ekkortól kezdték vetíteni a videótékásból lett rendező, Quentin Tarantino Ponyvaregény című kultfilmjét, melynek egyes mondatait már betéve tudják a mai filmrajongók. De sorolhatjuk a többi nevet is: Steven Soderbergh, Richard Linklater, Hal Hartley, akik mind frisst vért pumpáltak az amerikai filmművészetbe. És hogy miben voltak mások, mint a hetvenes években érkező hollywoodi rendezők, mint George Lucas, Steven Spielberg vagy Francis Ford Coppola? A szerző szerint abban, hogy még merészebben nyúltak a filmnyelvhez, vagyis mertek kísérletezni, kockázatot vállalni, ami a mai filmekből vészesen hiányzik.
