Egy filmtörténeti korszakot sosem egyszerű összefoglalni, a Taschen nevű német alapítású kiadó 2007-től például többszáz oldalas könyvmonstrumokban számol be arról, hogy a mozi születésétől napjainkig mely filmek jellemeztek egy adott évtizedet. Másrészt ahány filmtörténész, annyi megközelítés létezik, hiszen mindenki más alkotásokat tart fontosnak az adott korszakból. Lichter Péter filmrendező, -esztéta nemrég megjelent A VHS gyermekei című könyve is egy szubjektív képet közöl a kilencvenes évek filmtörténetéről, de ez feltett szándéka, a szerző ugyanis a korszakban megélt hangulatot is szeretné átadni, például hogy akkoriban még kazettákon néztük a filmeket.
Ránk zúdul a popkultúra
Az immár tíz szakkönyvet jegyző szerző mindig olyan témáról ír, ami közel áll hozzá, és ami annyira foglalkoztatja, hogy muszáj abba beleásnia magát. – Az összes könyvemhez valamilyen komoly érzelmi kapocs fűz, írjak portrét akár Steven Spielberg vagy Steven Soderbergh filmjeiről. A mostani témával is ugyanez volt, mivel 1984-ben születtem, így a gyerekkoromat hattól tizenhat éves koromig a kilencvenes évek filmjeinek nézésével töltöttem. Boldog, impulzusban gazdag időszak volt, amikor sokat jártam moziba, és ekkor kezdtem el magam is filmeket készíteni.
Noha A VHS gyermekeit egyetemi órákon is lehetne tanítani, azt a szerző – aki maga is egyetemi tanár – szándékoltan nem akadémikus nyelven írta, hanem lazábban, szubjektívan és bevallása szerint csapongóbban is. Ez a stílus viszont jól passzol a könyv témájához, hisz a kilencvenes évek burjánzó filmes világát sem lehet egyértelműen bemutatni, ezért rá kell mutatni a korszak sokszínűségére, az újonnan érkező rendezőkre, az alkotásokat pedig nem árt a korabeli társadalmi kontextusba is beágyazni. Lichter Péter mindezen szempontokra odafigyelt, ezért egy több oldalról megvilágított filmtörténetet és korszakképet kapunk, illetve megismerjük, hogyan látta a szerző fiatalként az akkori világot. Az előszóban érzékletes képekben vázolja fel, hogyan is kezdődött az évtized: a vasfüggöny megszűnésével hazánkra zúdult a nyugati popkultúra, közben megjelent a VHS-kazetta (ne feledjük, az Egyesült Államokban már 1977-ben) és a személyi számítógép, melyek nagyban hatottak az akkori fiatalok szocializációjára.
„Összességében egy kicsit olyan volt az évtized, mint a kulturális vadnyugat: a posztkádári sivár vidékre szinte válogatás nélkül lovagoltak be a popkulturális szerencsevadászok és médiapiaci kalandorok”
– írja, hozzátéve, hogy hazánkban ekkor sorra érkeztek és hasaltak el az új bulvárlapok és tévécsatornák, illetve megjelentek az olyan álnéven publikált regények, melyek népszerű alkotások, mint a Star Wars- és az Alien-filmek világára épültek – utóbbi köteteket a Valhalla Páholy adta ki, ahogy a korszak népszerű M.A.G.U.S. nevű szerepjátékát is. A szerző emellett rámutat a korszak kultúrafogyasztásának kettősségére is, a magas- és a tömegkultúra szimultán élvezetére: ő maga hallgatott Fat Boy Slimet és Vivaldit, Mobyt és Ravelt, és nem látott értékkülönbséget Tolkien Gyűrűk ura regénye és Rimbaud Részeg hajó című verse között.
VHS, a rajongás tárgya
