Éveken keresztül mindenki igyekezett úgy tenni, mintha az Ukrajnában zajló háború megmaradna az ország határain belüli helyi konfliktusnak. Bár formálisan ez máig így van, Oroszország szeretné erősíteni azt a látszatot, hogy a Föld államainak jelentős része megelégelte a Nyugat diktálta világrendet. Így egyre többen beszélnek világháborúról, új világ eljöveteléről, nukleáris armageddonról. Ha ebből kiszűrjük a Moszkva diktálta orosz propagandát és a demokráciadeficites diktatúrák összehangolt zavarkeltését, letisztultabb képet kapunk. Egy brutális, embermilliók életét tönkretevő európai háborút, orosz agresszorral és ukrán harccal az életben maradásért.
E felállást árnyalják a két főszereplő mögé felsorakozott szövetségesek. Ukrajna támogatói közel ötvenen vannak – ők a Ramstein-csoportba tömörülve igyekeznek összehangolni a segítségüket. Moszkva szövetségesei – Belarusz, Irán, Észak-Korea, Szíria, és Venezuela – jóval kisebb csoportot alkotnak, ami világosan jelzi, hogy valójában kik is állnak szemben egymással. A többiek, a háború zűrzavarából előbukkanó „békepártiak” leginkább gazdasági érdekek mentén mozognak, a fő motiváló tényező az esetükben a kereskedelmi haszonszerzés.
Az összképből világosan kirajzolódik, hogy a háborúnak már most számos vesztese és nyertese van. Mivel világméretű folyamatról van szó, naivitás lenne azt gondolni, hogy a szereplők mindegyikéről kihirdethető egyfajta végső diagnózis. De vannak olyan államok, amelyek már elfoglalták helyüket a képzeletbeli sakktáblán és nem valószínű, hogy színt tudnának váltani.
Ilyen például Belarusz. Úgy tűnhet, Lukasenka elnök irányítása alatt Minszk ügyesen profitál a háborúból legfőbb szövetségesi szerepének és földrajzi elhelyezkedésének köszönhetően. Az Oroszországot sújtó szankciók kijátszása számos olyan bevételi forráshoz juttatja, ami látványosan kiegészíti a „legfőbb moszkvai hűbéresnek” járó finanszírozást és a megmaradt nemzetközi kereskedelmi bevételeket. Akár azt is gondolhatnánk, hogy Belarusz a véres tragédia nyertese, és mint nagy túlélő, megkerülhetetlen szereplője lesz a háborút lezáró békemegállapodásnak. A látszat azonban csal, ugyanis kizárólag személyesen Lukasenka profitál a háborúból. A 2020-as elnökválasztást még a korábbiaknál is gátlástalanabbul elcsalva, majd a tiltakozásokat brutálisan elnyomva, a belarusz elnök Putyin segítségének és fegyveres elnyomó gépezetének köszönhetően maradhatott hatalomban. Majd amikor lehetővé tette, hogy az orosz hadsereg Belarusz felől is megtámadja Ukrajnát, teljesen kiszolgáltatta hazáját Moszkva birodalmi érdekeinek. Egyszerűen fogalmazva, személyes érdekeinek rendelte alá országa szuverenitását. Minszk ma csak Lukasenka „játszótereként” létezik – olyan nemzetközi elszigeteltségben, amit csak néhány volt szovjet utódállam vezetője tör meg. Egyedüli európai vendégként Szijjártó Péter magyar külügyminiszter vállalkozik erre a kényes szerepre.
Nagy kockázatokat rejtett a háború Oroszország másik fontos szomszédjára, Törökországra nézve is. Sokáig úgy tűnt, Ankara kénytelen lesz belenyugodni az orosz piac elvesztésével járó veszteségekbe. A látszat azonban itt is csal. Erdoğan török elnök rendkívüli érzékkel elérte, hogy Törökország megmaradt az egyik fő kereskedelmi, közlekedési-logisztikai szelepnek Oroszország és a külvilág között. Sőt, NATO-tagállamként növelni tudta diplomáciai, geopolitikai befolyását is, ezáltal megkerülhetetlen regionális középhatalommá nőtte ki magát. Putyin kénytelen volt tudomásul venni, hogy a törökök a testvérnépnek tekintett azeriek felkarolásával megerősítették jelenlétüket a Kaukázusban katonapolitikai szempontból is. Később pedig haditechnikai beszállításaikkal török cégek nyíltan felvállalták az ukránok támogatását. A háború kezdeti szakaszában rendkívüli eredményeket mutattak fel a Bayraktar drónjaikkal, melyek fejlesztését is ukrán szakemberek bevonásával végzik. Függetlenül attól, hogyan alakul a háború végső sorsa, Törökország kétségtelenül a nyertesek közé sorolható.
Már a háború második évében kiderült, hogy az orosz hadiipar nem tudja kielégíteni harcoló alakulatai tüzérségi lőszerigényét. Ezért Oroszország az erősödő nemzetközi elszigeteltséget olyan államok barátságával kényszerült enyhíteni, mint Észak-Korea és Irán.
Feladva birodalmi büszkeségét, Putyin olyat tett, ami korábban elképzelhetetlen volt. Ismeretlen ellentételezéssel tüzérségi lőszereket, rakétákat kapott újdonsült barátjától, az észak-koreai Kimtől, valamint csapásmérő drónokat és feltehetően rakétákat Teherántól. A kényszer diktálta üzlet létfontosságú volt Oroszországnak, de új korszakot nyitott Észak-Korea és Irán életében is. Amellett, hogy mindkét állam megkérhette a fegyverzetek árát, szakértői elemzések kényes rakétatechnológiák átadásától is tartanak. Arra ugyan nincs bizonyíték, hogy ez már megtörtént, de ismerve a két állam fegyverkezési erőfeszítéseit, meglepő lenne, ha kimaradt volna az alkuból. Bármennyire is visszafogottan érdemes mérlegelni az együttműködés kockázatait, Észak-Korea és Irán az eddigieknél is nagyobb fenyegetést fognak jelenteni környezetükre. Október első napjaiban több földrengésjelző laboratórium olyan földlökést észlelt iráni területen, ami eltért a tektonikus mozgásoktól. Jelenleg még zajlanak az elemzések; a szakértők szeretnék kizárni annak lehetőségét, hogy Teherán kísérleti földalatti robbantást hajtott végre nukleáris robbanótöltettel. Még ha ez a gyanú nem is igazolódik, nehéz vitatni, hogy Phenjan és Teherán élni tudtak azzal a lehetőséggel, amelyet a háború kínált. Ily módon eddig ők is a nyertesek közé sorolhatók.
Nem hagyta érintetlenül a háború Kína világpolitikai pozícióit sem. Sőt, Pekinget minden túlzás nélkül tekinthetjük a háború legnagyobb haszonélvezőjének. Kína gazdasági ereje már a háborút megelőzően jelezte, hogy át fog alakulni a két ország viszonya. Sokáig úgy tűnt, hogy minden korábbinál szorosabb gazdasági együttműködés jön létre Oroszország és Kína között. A háború ezt a forgatókönyvet is átírta. Moszkva eredeti villámháborús terve összeomlott, Putyin álma a posztszovjet birodalom újraépítéséről aknára futott az ukrán harcmezőn. Kínai partnerség helyett beütött a teljes kiszolgáltatottság, megváltozott a táncrend, hónapok alatt kicserélődtek a szerepek. Korábban Moszkva diktált, Peking pedig türelmesen kivárt és alkalmazkodott. Most a kínaiak mondják, hogy miből és mennyit akarnak vásárolni. És mindez nem elég, ma már az igényelt nyersanyagok árát és a fizetési feltételeket is Pekingből diktálják. A tárgyalásokról kiszivárgó hírek arról szólnak, hogy Moszkva nem igazán vitatkozik. Érvek híján nehéz is...
Kína tehát teljesen maga alá gyűrte korábbi partnerét. Ennek egyik, mindenki számára könnyen értelmezhető jele az, ami az orosz autógyártással és gépjármű-kereskedelemmel történt. A nyugati márkák távozása után az orosz piac ellenállás nélkül adta meg magát, az utakat elárasztották a drágán kínált, megkérdőjelezhető minőségű kínai autók. A Lada gyártása mutatóba megmaradt, de a „hazai termékbe” beépített alkatrészek nem kis százaléka kínai.
Kína minden fórumon következetesen hangsúlyozza, hogy mielőbb szeretné elérni a tűzszünetet, majd a háború befejezését békekötéssel. Ha el is hisszük Peking elkötelezettségét, nehéz értelmezni, hogy miért nem kényszeríti Moszkvát a háború befejezésére. Kína jelenleg az egyetlen világpolitikai szereplő, akinek minden eszköz rendelkezésre áll, hogy távozásra bírja Ukrajnából az agresszort. Hogy akkor miért nem teszi?
Egyszerűen azért, mert a mostani helyzet a lehető legjobban megfelel az érdekeinek. A szinte félgyarmati függésbe kerülő Oroszország mellett Európa és az USA erőforrásainak egy részét is leköti a háború – minek sietni azzal a békével?
A kínai képletnél is összetettebb annak a megítélése, hogy Európa és azon belül a kelet-európai államok – külön-külön vagy térségként – milyen módon kezelték a háborút követő sokkhatást. Érdekes módon az Európai Unió és a NATO a vártnál sokkal jobban vizsgázott. Természetesen hosszan lehetne sorolni, hogy mit csinálhatott volna jobban a Nyugat. De a fő célokat vagy legalábbis jelentős részüket sikerült elérnie. Ukrajna nem omlott össze, létezik, harcol, méghozzá úgy, hogy jelenleg az agresszor próbál, legalábbis szavakban, olyan tűzszünetet elérni, ami lélegzetvételnyi erőgyűjtéshez juttatná. A borzalmas véráldozat és az ország ötödének romba döntése ellenére az ukránok joggal érezhetik úgy, hogy eddig nem ők a vesztesei a háborúnak. Van kire támaszkodniuk, és ez a novemberi amerikai elnökválasztásig biztosan így is marad.
A NATO bebizonyította, hogy képes hatékonyan reagálni valós, háborús kihívásokra, és mint védelmi szervezet, erősebbé vált, mint valaha. Az EU a vezető nyugati államokkal az élen meglepően hatékonyan reagált Putyin zsarolására és lényegében levált az orosz energiafüggésről.
Európa nem fagyott meg, ami önmagában felért egy látványos győzelemmel. De Európa eddig jól reagált a háború hatására megerősödött populista szélsőjobb unióellenességére is.
Természetesen bőven maradt megválaszolandó összeurópai kérdés, kontinensünk keleti felében különösen. A korábban visegrádi csoportként egységes erőt mutató négyes partnerség mára teljesen széthullott. Európának ezen a felén egy új, szorosabb együttgondolkodásra képes országcsoport formálódik. A Varsó központú északkeleti szárny mutat olyan erőt és szervezettséget, hogy hamarosan erős érdekérvényesítővé válhat uniós szinten. Lengyelország gazdasági eredményei lehetővé tették, hogy kockázatoktól sem mentes katonapolitikai döntések sorozatával az EU és a NATO regionális középhatalmává erősödjön. Varsó a történelmi emlékezetére alapozva nem kíván semmit a véletlenre, illetve a teljesen hiteltelenné vált orosz ígéretekre bízni. Lengyelország egyértelműen nyertese az elmúlt évek változásainak.
Mi van mindeközben Magyarországgal? Az ország barátai és szövetségesei által Budapest felé küldött jelzések egyre inkább irányvonala korrekciójára próbálják rávenni Orbán Viktort. Brüsszelben éveken keresztül a diplomácia nyelvezetébe csomagolták a kritikát. Ma már alig finomkodnak: az európai egység elárulójának, Putyin szövetségesének nevezik a magyar kormányfőt. Visszatérően két dologra emlékeztetnek: egyfelől úgy látják, az ország szerény gazdasági eredményei nem indokolják a magyar vezető magabiztosságát. Másrészt példátlanul veszélyesnek érzik azt, hogy a háború harmadik évéhez közeledve megkérdőjeleződött Budapest elkötelezettsége a NATO-n belül. „Két világháborúban sikerült a rossz oldalt választani, ezúttal inkább nem kéne!” – ezt a gondolatot többször hallhattam valódi barátainktól. És ez bizony nagyon aggasztó!