- Kisvárosi hangulatban - Patkó Ágnessel könnyed krimiről, erős nőkről

A könyvei végén azokat a zeneszámokat ajánlja az olvasáshoz, amelyek a főszereplő Renáta aktuálisan kedvenc dalai, illetve amelyeket ön is hallgatott a regények megírása közben. De ha már a bor játssza a másik főbb szerepet, milyen bor dukálna hozzájuk? Már ami nem halálos…

A Halálos rozénál adná magát, hogy rozét igyunk, de az őszi történet, ezért nem biztos, hogy egy jól behűtött ital a nyerő, inkább kadarkát vagy sillert ajánlanék. Míg a kadarkát középpontba helyező Gyilkos borvidék esetében, amely egy hideg télen játszódik – én magam is nem tudtam eléggé felöltözni az írása közben, hogy ne fázzak…

Akkor a forralt bor lehet a megoldás?

Vagy az, igen, vagy egy cabernet sauvignon, de mindenképpen valami testesebb vörösbor.

Mennyire vált borszakértővé időközben?

Nem váltam azzá, de próbálok úgy tenni, mintha. Ugyanakkor elég erős kötődésem van a szőlőhöz meg a borhoz. Szekszárdi lányként ez azonban mégsem a szekszárdi szőlőhegyhez kapcsolódik, hanem a nagyszüleim szőlőskertjéhez, Gyulajon. Itt, az anyai nagyszüleimnél voltam sokat a szőlőben, mi, gyerekek is besegítettünk a kis kosarunkkal szüretkor. A borászkodást azután az apukám vitte tovább, és az egyik unokatestvérem, akinél Káptalantótiban idén is szüreteltünk. Érdekes és ma már talán furcsán hat, de a mi gyerekkorunkban teljesen természetes volt, hogy a must mellett bort is ihattunk – igaz, csak egy nagyon halvány rózsaszínre színezett fröccsöt.

Gyulaj a Gyilkos borvidékben is megidéződik egy szereplő és az ő különös szóhasználata által: pocárul, furu, letymetyütye…

Ezek ténylegesen használt kifejezések Gyulajon, nem én találtam ki őket. De már a szomszédos Szakályban, ahonnan édesapám származott, sem értik mindegyiket, pedig csak pár kilométerre fekszenek egymástól. Egyfajta „nyelvemlék”-nek szántam, amikor úgy döntöttem, beépítem őket a krimibe.

Nemcsak a nyelv, de a kert is ápolásra kerül a regényekben. „Leginkább az alapján vagdostam le az ágakat, hogy melyiktől nem férek el, és melyik a legszúrósabb. Voltak kifejezetten gonosznak tűnők, azokat igyekeztem maradéktalanul eltávolítani a kertemből. Én kedves, jóindulatú kertet szeretnék!” (kiemelés tőlem: R. I. P.) – olvashatjuk a Gyilkos borvidékben, és bár ott a ház körüli bozótosra vonatkozik, nem tudtam nem ars poeticaként értelmezni. Szóval valami ilyesmi lenne a „cosy ­crime”, a könnyed krimi műfaja?

Könnyedebb, igen, de itt is ugyanúgy meggyilkolnak embereket, csak nem a nyílt színen. Én krimiolvasóként is rosszul vagyok az erőszakos részletektől, bevallom, át szoktam ugrani ezeket.

Akkor rejtély, miért a krimiírást választotta.

A krimi fifikás, titokmegfejtős oldalát szeretem. Amikor kezdtek szűknek érződni az újságírás keretei, és kreatív szövegeket akartam írni, először a romantikus regény ötlött az eszembe, mivel a szakdolgozatomban a Harlequin kiadó füzetes regényeit vizsgáltam műfaji szempontból. De rájöttem, egyrészt nem vagyok romantikus hangulatban, másrészt krimit sokkal jobban szeretek olvasni. Nem véletlenül jártam Cserháti Éva krimiírói műhelyébe. Amikor pedig eldőlt, hogy krimit szeretnék írni, az is egyértelmű volt, hogy a cosy crime alműfajon belül fogok alkotni, mert a történetmesélésen kívül a hangulatteremtést szeretem leginkább, és nem akarom megpakolni a regényt semmiféle nehéz mondanivalóval. Legalábbis mostanában még nem.

Kevésbé ismert ez a műfaj itthon, említene pár kedvenc szerzőt a zsánerből?

Az amerikai Joanne Fluke sütis krimisorozatából több is megjelent magyarul, például a Rejtélyes répatorta, a Piruló képviselőfánk, a Szemérmes barack… Nekem azonban Kate Carlisle könyvei tetszettek leginkább, különösen az a sorozata jött be, amelyikben a főszereplőnő történelmi házakat újít fel mint építési vállalkozó, és mindig talál egy hullát a padló alatt, ami révén aztán belekeveredik egy bűnügybe.

Az ország legritkábban lakott vármegyéjének legkisebb lélekszámú székhelyét, egykori lakhelyét választotta a „saját” bűnügyei helyszínéül. Szekszárd ez eddig Garay János, Babits Mihály, Mészöly Miklós, Illyés Gyula, Baka István kapcsán juthatott eszébe az irodalomkedvelőknek. A regényeiben ez a 35 ezres település kisvárosként van megjelenítve. Miért választotta „a bűnök városának”?

A cosy crime műfajának egyik alapeleme, hogy mindig valami zárt kisközösségben játszódik, még akkor is, hogyha nagyvárosban. Olvastam olyan könyvsorozatot, amelynek a helyszíne Seattle ugyan, de az események csakis a város egyik konkrét piacán és annak pár utcás körzetében történnek. Tehát kell egy barátságos hangulatú kisváros. És Szekszárd ilyen, függetlenül attól hányan laknak benne – a város működése, az emberek attitűdje kisvárosias. Azonban aki ténylegesen ismeri, annak nyilvánvaló, mennyi mindenben más, mint ahogy azt én ábrázoltam. Az egésznek a hangulata jórészt az én emlékezetemből pattant elő, abból az időszakból, amikor még kamasz voltam. A fejemben nagyon idilli, magamra alakított Szekszárd-kép él. Szerettem ott felnőni, jól éreztem magam. A Wosinsky Mór-lakótelepen laktunk, közel a Prométheusz parkhoz. Biztonságos, kedves helynek tűnt, ahonnan viszont, egészen biztos voltam benne, hogy én tizennyolc éves koromban el fogok távozni, mert nem tudnék kisvárosban élni.

A Szekszárdi vörös mindkét részét bemutatták Szekszárdon is. Milyen visszajelzéseket kapott? Mellette vagy ellene tüntettek a városkép miatt?

Tavaly stílusosan a szekszárdi szüreti napokon volt a bemutató a vármegyeháza dísztermében, és ezt idén is megismételtük a Gyilkos borvidékkel. Mindkét eseményre nagyon sokan eljöttek, több mint egy órát dedikáltam, és idén már több könyvet vittünk, hogy ne forduljon elő, ami a Halálos rozéval, vagyis az, hogy nem jutott mindenkinek. Hozzám az elmúlt évben mindvégig nagyon jó visszajelzések érkeztek helyiektől is, és többen írták a közösségimédia-felületeken, hogy Szekszárdon nőttek fel, de már 20-30 éve elköltöztek, ám a könyv segítségével mennyire jó volt hazamenni. És volt olyan is, aki azt írta, bár még soha életében nem járt Szekszárdon, elhatározta, biztos el fog menni, mert a regény alapján nagyon kíváncsi lett rá. Több olyan olvasó is eljött idén, akik már olvasták és nagyon szerették a Halálos rozét, és alig várták a folytatást. Sőt, hallottam pletykákat, hogy egyes borászok is találgatnak, vajon melyikük szerepel a történetekben. A második résszel kapcsolatban volt bennem némi félelem, mert ebben egy múltbéli, ’70-es évekbeli szál a borkombinátról szól, ami valós hátterű, de minden más a fantáziám szülötte – ezt igyekeztem is hangsúlyozni a helyiek előtt, de láthatóan nem okozott fennakadást.

A főszereplő Renáta a gyerekkori élmények hatására választja új lakhelyéül a várost, s költözik oda Budapestről. Nagyon gyorsan számos új barátra téve szert. Ahogy említette, ön 18 évesen az ellenkező irányban tette meg ezt az utat. Önnek hogy sikerült beilleszkednie annak idején a fővárosban?

Nagyon jól, amikor ’93-ban az ELTE bölcsészkarára kerültem, ott olyan jó hangulat uralkodott, hogy könnyű volt beilleszkedni, és a város sem volt ismeretlen előttem. Jól érzem itt magam, a nagyvárosban.

Szemben Karai Renátával, a 30 éves szabadúszó műfordító főszereplőjével, akinek a hajszíne a Szekszárdi vörös sorozatcímben is tetten érhető. Az ő megformálása is műfaji szabályokat követ?

A műfaj két módon határozza meg a főhőst: legyen fiatal független nő, a nyomozásban pedig amatőr. Lássuk be, ha családanya lenne, gyerekekkel, nehezen tudna elszabadulni titkokat felderíteni. Ugyanígy, ha komoly kapcsolatban élne, akkor a párjával is kezdeni kellene valamit – íróilag. Egy könyvbemutatón néhány férfi résztvevő már-már vádlón rákérdezett, hogy ugye Renáta férjhez fog menni? Azt válaszoltam, hogy nem tudom, majd kiderül.
A szereplők egy idő után önálló életre kelnek, és onnantól már úgyis nehéz velük bírni… De szerintem nem kell neki ahhoz férjhez mennie, hogy belássuk, ő egy igazi nő. Egy szerethető, szimpatikus nőt akartam megalkotni, aki úgy tud erős lenni, hogy közben ténylegesen nő marad, nem pedig, a mai trendek szerint, maszkulin vonásokat vesz fel. Ahhoz, hogy valaki nyomozzon, nem kell férfivá válnia, alkoholizálni, dohányozni, szexpartnereket váltogatni, embereket ölni – arra ott a hard-­boiled krimi… Azt akartam, maradjon meg „lánynak”, aki kicsit bohókás, néha éretlen, miközben elég makacs és okos – ha buldogként ráharap valamire, azt nem engedi el.

+1 KÉRDÉS
Ahogy a főszereplő életében, a Gyilkos borvidékben pedig a cselekményben is, a futás különlegesen fontossá válik, és úgy tudom, ön is szeret rohanvást közlekedni.

Idén márciusban Athénban lefutottam a félmaratont. Teszem hozzá: nyáron pedig átúsztam a Balatont. Gyerekkoromban ugyanakkor gyűlöltem futni, ha csak meghallottam, hogy Cooper-teszt, már rosszul voltam. Ez akkor változott meg, amikor a rettentő stresszes újságírói munka kezdett az idegeimre menni. Biciklizni mindig is utáltam, elkezdtem hát egy barátnőmmel futni. Ebből lett a félmaraton. Egyébként sokat segít az írásban is, ha elakadok, és tiszta fejre van szükségem, hogy megoldjam a problémát, akkor el kell menni futni.