globalizáció;

- Ördögünk, a globalizáció

Mindenki maga választja meg, hogy mitől retteg. Az európaiak az oroszoktól, az oroszok az amerikaiaktól, a zsidók az araboktól, az arabok a törököktől, a törökök a kurdoktól, az örmények az azeriektől, a fehérek a feketéktől, a feketék a fehérektől... és így tovább.

Éldegélünk és féldegélünk, mintha ez volna a világ rendje. Az utóbbi néhány évezred tanulságai alapján tényleg ez a világ rendje, csak senki nem akarja elismerni, hogy így van, mert ha ez igaz, akkor az emberiségnek előbb vagy utóbb annyi. De mivel az emberiségnek előbb vagy utóbb amúgy is annyi, most már csak az a kérdés, hogy előbb vagy utóbb. Akkor természetesen ugyanez érvényes a Föld országaira is, melyek az egyelőre azért még prosperáló emberiség faji, nyelvi, szellemi sokféleségét képviselik. Előbb vagy utóbb az országoknak is annyi. Az emberiség egyelőre marad, de az országok jönnek és mennek, ahogy Bizánctól Jugoszláviáig korábban is igen gyakran megtörtént.

Egy ország fennmaradásának ezer feltétele van, és ez alól Magyarország sem kivétel. Nálunk közülük sajnos a két legfontosabb hiányzik: a kivándorlás megfékezése és a népesség reprodukciója. Ilyen körülmények között természetesen felmerül a kérdés, hogy a globalizáció elleni uszítás vajon a fennmaradás feltételei közé tartozik-e. Nem hiszem.

A globalizáció ugyanis nem politikai kérdés, bár könnyű azzá tenni. Lényegét tekintve a globalizáció ugyanolyan természeti jelenség, amilyen a klíma. Végső soron alig befolyásolható politikával, retorikával, a migráció elleni handabandázással. Felhozható persze ez ellen, hogy a mobilizációt és a mesterséges intelligencia térhódítását akkor sem lehet természeti jelenségnek kinevezni, ha olyan erővel és olyan kezelhetetlen módon érkezik, mint egy forgószél vagy egy esőzóna. De nem a XX. század volt az emberiség történetének az az évszázada, amelyben az ember által teremtett technika felülkerekedett az emberen? Ha meg ez igaz, akkor engedtessék meg legalább a feltételezés szintjén, hogy a globalizáció sem elsősorban az emberi akarattól függ.

A kérdés nem az, hogy van-e értelme a computerek és mobiltelefonok cunamija, vagyis a kommunikációs forradalom és a beözönlésük okozta életmód-változások ellen hadakozni. Erre még a megveszekedett antiglobalisták sem vállalkoznak. Nincs értelme. Legkevésbé egy olyan csekély emberi és anyagi tartalékokkal rendelkező nemzetnek, amilyenné Magyarországot tette saját uralkodó osztálya és az európai ragadozó államok az osztrák-magyar monarchia felbomlását követően.

A „nemzeti büszkeségnek” vagy „szuverenitásvédelemnek” álcázott sovinizmussal, globalizáció-ellenességgel bizonyos világgazdasági és geopolitikai realitásokat nem lehet megváltoztatni. Például azt, hogy az Egyesült Államok lakossága harminchatszorosa, Kína vagy India lakossága több mint százötvenszerese Magyarországénak, gazdasági teljesítőképességük ennek megfelelő. Ha meg már így alakult, akkor hogy lehetne elkerülhető például a mekdöncik és a kínai éttermek térfoglalása?

Nem elkerülhető. Valószínűleg nem is elkerülendő, noha az étkezési kultúra átalakulása ugyanúgy a globalizáció része, mint a mobil és a mesterséges intelligencia térhódítása. 2011-ben, Steve Jobs halálnak évében az Apple társaság vagyona 150 milliárd dollár volt. Vessük össze ezt az idei magyar költségvetéssel, ami 38 ezer milliárd 240 millió forintos bevétellel számolt. Hát ez dollárban bizony alig 110 milliárd lenne. Ami nem azt jelenti, hogy ennyiért lehetne megvenni egész Magyarországot. Ahhoz biztosan ennek többszörösére lenne szükség. Csak annyit jelent, hogy egy kis ország uralkodó elitjének nem azon kell agyalnia, hogy miként védje ki a globalizációt a gazdasági nyomulásával, a Föld minden zugát behálózó bankrendszerével, technikai fölényével, ellenállhatatlan hamburgereivel, hanem azon, hogyan fordíthatja mindezt a maga előnyére. És persze azon, hogyan őrízheti meg közben egy nemzet az identitását, a kultúráját és a függetlenségét.

Az, hogy meddig tartható fenn egy kis ország nemzeti függetlensége, nem azon múlik, hogy a hamburgert vagy a székelykáposztát szeretjük-e jobban. Csakis azon, hogy meg tudjuk-e különböztetni a megkerülhetetlen és sokféleképpen hasznossá tehető globalizációt az egymással is versengő, de a kisebbek és gyöngébbek bekebelezésére mindig kész világhatalmak agresszivitásától.

„A globálisan és totálisan újjászerveződő emberiségről” alkotott neokommunista elképzelés „csak” az ember legfontosabb tulajdonságával, veleszületett individualizmusával, jogos önzésével nem számol. Emberek és embercsoportok eltérő érdekei a földrajzi, faji és életmódbeli különbözőségek folytán az eddig jegyezhető, legfeljebb tízezer éves emberi történelem során mindig megmaradtak és mindig konfliktusokat okoztak.

Egy világméretű békés együttélésnek nincs és nem is lesz realitása, még akkor sem, ha ez válik a puszta fennmaradás feltételévé. Az „újjászerveződés” ugyanis, ami kimondatlanul is egy világállam létrejöttét jelentené, csak erőszakkal valósítható meg. Ilyesminek utoljára talán az ősközösségi társadalomban lett volna valamelyes esélye. De hogy lehetne realitása egy olyan helyzetben, amikor egyetlen őrült individuum elég ahhoz, hogy elpusztítsa az emberiséget, megakadályozandó, hogy az a világállam egy másik, egy rivális hatalom égisze alatt valósuljon meg?

A nemzeti függetlenség megőrzésének módja Magyarország számára ebben az évszázadban az agresszív törekvésekkel szemben mindeddig egységesen fellépő Európai Unióhoz való csatlakozás volt. Az EU nem tartozik a hibátlan vagy tévedhetetlen nemzetközi szervezetek közé, mivel ilyenek nincsenek. Klíma-politikája, az elektromos autózás erőltetése például vitatható, lehet, hogy a parlamentjén belüli állandó vita hosszabb távon minden résztvevőt inkább gyengít, mint erősít.

A vita és a konfrontáció azonban egymástól nagyon különböző dolgok. Utóbbi súlyos következményekkel járhat arra a félre, amelyik végül alulmarad. És ha ez ígaz, akkor az összefogásra hajlamos, többnyire a mieinkhez hasonló problémákkal bajlódó európai nemzetállamokkal való konfrontáció nem egyszerűen hiba. Történjék a globalizáció elleni küzdelem vagy a szuverenitás védelme ürügyén, leheletfinoman szólva is durva politikai melléfogás.