Vele írják le általában azokat a nehézségeket, amelyekkel a nők és a kisebbségek szembesülnek, amikor a férfiak által uralt vállalati hierarchiában magasabb beosztásokba próbálnak eljutni. A témáról az elmúlt években rengeteg konferencián adtak elő, születtek ajánlások, készültek kutatások és statisztikák. Ezek mind azt mutatják, hogy valós problémáról beszélünk. A kérdéskör legtöbbször azonban cisznemű (születéskor nőként jelölt), fehér nőkről szól, halmozottan hátrányos helyzetekkel már sokkal ritkábban foglalkoznak, amikor például egy transznemű roma nő munkahelyi karrierjéről beszélünk. Egy transznemű nő „örüljön annak”, hogy a munkahelyén nem kap bántást, és esetleg befogadó környezetre talál? Nekünk valóban csak ennyi jár?
Én 2018-ban bújtam elő, addig az életemből ledolgoztam 28 évet. Küzdöttem a nemi identitásommal, a helyemet kerestem a világban, és a környezetem férfiként kezelt. 2018-ig fel sem tűnt nekem, hogy a kolléganőim többnyire nincsenek vezetői pozícióban, ők el voltak könyvelve „titkárnőnek”, „adminisztrátornak”, „támogató” munkakörökben segítették a munkát, esetleg néha szakértői pozíciókban dolgoztak. 2018-tól aytàn elemi erővel kaptam sorban a pofonokat. Ahogy előbújtam a munkahelyemen is, azt vettem észre, hogy egyre kevésbé kezdik megkérdezni a férfi kollégák a véleményemet, egyre kevésbe fontos, hogy mit gondolok egyes kérdésekről, egyre inkább maradtam ki a folyamatokból és „csúsztam” bele a munkahelyi női státuszba. Amíg az üvegplafonon túl voltam, őszintén megmondom, én sem láttam magam alá, viszont, az elmúlt 2-3 évben az üvegplafon megnyílt és maga alá temetett. Most már csak alulról szemlélem a fehér hetero férfivilágot, ahol nevetve mutogatnak rám, hogy „hát ezt akartad…Te akartál nő lenni”. A középkorú cisznemű nők pedig sajnálkozva fogadnak be maguk közé, és mondják, hogy „welcome to the club”. (üdv a nők között!). Mintha a transzneműség azon múlna, hogy én ezt választottam magamnak. Édesanyám sokszor mondta nekem, hogy „Te nem vagy normális! A mai világban Te nő akarsz lenni? Sokáig ő sem értette, hogy ez nem „akarás” kérdése. Én nő vagyok.
Egy transznemű nőnek jól esik, ha a kollégák elfogadják és nőként kezelik, megkapja a virágot nőnapra a cégtől (elnézést, drága feminista barátaim, nekem transznemű nőként ez még fontos), de közben folyamatosan érzem a kemény üveget a fejem felett is. Én most „halmozottan hátrányos” nőként beállok a hangos feminista táborba, azok közé, akik küzdenek a nemek egyenjogúságáért, a nők hátrányos megkülönböztetése ellen. Most már értem, és nem csak értem, hanem saját bőrömön tapasztalom, hogy a statisztikák, a kutatások valósak. Mondanám is, hogy tartsanak a cégek „fordított” napokat időnként, és tapasztalják meg a férfiak, hogy a nők nem is köszönnek nekik, mikor belépnek egy megbeszélésre, ahol aztán nem kérdezik meg a véleményüket, vagy esetleg kényszeredetten meghallgatják a nők, de tudják, hogy úgyis mindegy egy „férfi” mit mond, hiszen „csak férfi”. Azt is elképzelhetem, hogy egy férfi vezető beül a székembe és végzi a munkámat, én pedig annyira rohanok mobiltelefonnal a kezemben reggel a folyóson, hogy szinte felborítom őt, de átnézek rajta, és azt sem mondom neki, hogy „jó reggelt”. Hogyan tudunk mi nők legalább lyukakat vágni ezen az áthatolhatatlannak tűnő üvegen? Természetesen tudom, nem lyukakat kell vágni, hanem az egészet össze kell törni és megszüntetni! A statisztika nem hazudik, az arányokat folyamatosan javítani kell és a tudattalan előítéleteket le kell bontani. Egyáltalán nem biztos, hogy a fiatal nő „el fog menni szülni, és akkor nem számíthat rá a munkahely”, vagy ha „már kis gyerekei vannak, akkor azok biztos folyamatosan betegek lesznek”.
Tudom, írásom témája nem új, de arra ritkán gondolunk, hogy vannak emberek, akik megtapasztalják az üvegplafon mindkét oldalát. Ezt csak a transzneműek tudják átélni. Arra a kérdésre jómagam is nehezen találom a választ, hogy a transznemű férfiaknak (akik nőként születtek, de férfiként azonosítják magukat) könnyebb-e, mert, ugye, ők elvileg a tranzíciójukkal „átmásznak” az üvegplafon másik oldalára a lyukakon, míg transznemű nők (született férfiak, akik nőként azonosítják magukat), nagyon hamar az üvegplafon alatt találják magukat „automatikusan”. Úgy gondolom azonban, hogy mindkét csoport rosszul jár ebben a kérdésben, hiszen a transznemű férfiaknak talán még erősebben kell megküzdeniük a hetero, fehér férfitársadalom kegyeiért, hogy oda őket befogadják, tekintettel a születési nemükre, a transznemű nőknél pedig talán már annyi is elég, hogy nők és úgy zuhannak alá, mint annak idején a vesztesek Gundel Takács Gábor Maradj talpon! vetélkedőjében. Ennek a rendszernek a teljes megborulását okozhatja az a nem teljesen elhanyagolható nem bináris transznemű közösség, akik sem férfinak, sem nőnek nem tartják magukat. Ők talán úgy pattognak az üvegplafon két oldalán, mint a pingpong labda. A XXI. századi magyar, konzervatív társadalom azonban a nemek kérdésében addig tud egyelőre csak eljutni, hogy XY vagy XX kromoszóma, ami sokunkat meghatároz sajnos (szerencsére)…
