Kramatorszkot elhagyva északkeletnek veszi az irányt Iván, aki a hét hat napján visz a frontvonaltól hallótávolságban fekvő falvakba kenyeret, és szükség szerint evakuálja azokat, akik kérik. Kevés van belőlük. Ezekben a falvakban már 2014 óta hallgatják az emberek a határban dörgő ágyúkat, aki tehette, már rég elmenekült innen. Akik maradtak, azok az idős szüleiket gondozzák, illetve nem engedhetik meg maguknak, hogy bárhol fizetniük kelljen a lakhatásért.
Siklóbomba vagy drón
– Idős szüleim vannak, a szomszéd faluban élnek, lányukként kötelességem gondoskodni róluk – meséli Viktoria, a helyi iskola egykori tanítója. Áram nincs a faluban, a vizet kútból merik, illetve önkéntesek hozzák számukra heti egyszer ballonkannákban. Élelmiszerből az van, amit megtermelnek maguknak a kertben, és amit Iván szállít nekik. Az önkéntes fehér kisbuszának csomagtartójában 120 kilogramm kenyeret készül kiosztani délig.
A falvakhoz közeledve a földutat váratlanul friss aszfalt váltja fel. Az Ukrajnában ritka útfelújításból Iván arra következtet, az ukránok vagy az oroszok készülnek valamire. A közeljövőben alighanem életbevágóan fontos lesz, hogy minél gyorsabban tudjanak előrejutni a katonákat és a felszerelést szállító kamionok és pickupok.
A környező erdők fáinak törzse két méter magasságig feketére égett az állandó erdőtüzek miatt, amiket a becsapódó lövedékek okoznak. Nincs olyan ház, amely érintetlenül állna, legalább néhány golyó ütötte lyuk mindegyik bádogkerítésén tátong. Iván érkezése nemcsak a napi betevőt jelenti a helyieknek, hanem jelzi az idő múlását, és egyfajta állandóságot, biztonságérzetet, kiszámíthatóságot is ad.
– Odafigyelek rá, hogy minden héten, és lehetőleg ugyanakkor menjek – meséli. – Ez legalább olyan fontos, mint a kenyér, amit viszek. Ezek az emberek el vannak vágva a külvilágtól, internet, telefon nincs. Addig nyugodtak, amíg én rendszeresen felbukkanok. Ebből ők arra következtetnek, hogy annyira még nem lehet rossz a helyzet.
Ezekben a falvakban térerő nincs, ha volt is hálózati infrastruktúra kiépítve idáig, már lebombázták. Minden egyes megállónál két-három, de legfeljebb fél tucat ember várja őt. Azonnal faggatni kezdik, mi újság a nagyvilágban, jövő héten is jön-e, nem fog elmenni? A legfontosabbak tisztázása után azonnal mesélik neki, ezúttal épp mi hol csapódott be, volt-e sérült, és megvitatják, hogy a hangja alapján siklóbomba vagy drón lehetett-e. Óvatosan és nem sokáig szabad azonban csoportosulniuk. Három héttel ezelőtt egy orosz drón megtámadta őket, szerencsére nem történt sérülés. Ezúttal is elzümmög fölöttük egy, de továbbmegy, úgy tűnik, más célpontja volt.
– Ezek az emberek már a senki földjén élnek. Az, hogy kenyeret hozunk ide, érezteti velük, hogy van még, aki számontartja őket, tud róluk, törődik velük.
Sebesültek a pincében
Való igaz, az állam törődését leginkább már csak a falvak üresen maradt házaiba bekvártélyozó katonák jelentik, akik itt frissülnek fel két frontszolgálat között. Jelenlétüket a krétával rajzolt „занято” (foglalt) felirat jelzi a kerítéseken. Iskola, orvosi rendelő, ha volt egyáltalán, bezárt. A vállalkozók elmentek, egyszerre szüntetve meg munkahelyeket és a helyszínt, ahol az itt maradottak beszerezhették volna, amire szükségük van, közadakozás és önkéntesek segítségére utalva őket.
Az elhagyott házak udvarain járműveiket szerelik, teregetnek a katonák. Földbe ásott, álcahálóval letakart beállókban pihennek ütött-kopott járgányaik, párhuzamos utcasort képezve az egyutcás faluban. Ivánt lelassítják a távoli dörrenések irányából nyaktörő sebességgel érkező olívazöld furgonok, amelyek a sebesült katonákat szállítják a házikók pincéjében kialakított stabilizációs pontokra, ahonnan a közvetlen életveszély elhárultával továbbszállíthatók valamelyik távolabbi, felszerelt kórházba.
Fekete-fehér tábla áll az egyik ház előtt, rajta: „300”, a sebesültek hívókódjával jelezve diszkréten a száguldó furgonok sofőreinek, merre vigyék terhüket.Hamarosan csörög a telefon: egy másik faluból hívják, már egy órája meg kellett volna érkeznie. A telefonból pánikoló hang hallatszik ki. Iván megnyugtatja: nem történt baj, csak egy újságíró lelassítja, nemsoká ott lesz. – Egyszer elromlott a furgon, nem tudtam menni, és térerő híján nem tudtam őket értesíteni – emlékszik Iván. – A következő héten rendkívül dühösek voltak rám. Nagyon megijedtek.
Pakoló fogorvosok
Az orosz hadsereg előretörésével ez a szürkezóna is halad az ország központja felé, és lassan úgy tűnik, hogy a békeidőben 200 ezres Kramatorszkot is eléri. Az adventista egyház által fenntartott Advent Relief már másodszorra költözik egy éven belül, ezúttal Kramatorszkból helyezik át a székhelyüket. Ők fogorvosi ellátást biztosítanak a környékbeli kis falvak lakóinak, akik egyébként nem férnének hozzá ehhez a szolgáltatáshoz.
– Elnézve a híreket, nem érzem már biztonságban magunkat Kramatorszkban. Egy rendelőt összepakolni nem egy délután, ezért úgy döntöttem, költözünk, mielőtt túl késő lenne – meséli Sharon, a szervezet ukrajnai vezetője. A szervezet rendelője beszélgetésünk közben lassan, de biztosan eltűnik egy teherautó hátuljában.
Humanitárius központot működtetni egyébként sem életbiztosítás errefelé. Svéd kollégáik központját a belvárosban nemrég érte rakétatalálat, azóta a szervezet az AdventRelief raktárát használja. Szerencsére senki nem halt meg a támadásban, de ez csak annak köszönhető, hogy épp senki nem tartózkodott az üzlethelyiségben. Nincs egy éve, hogy egy kis falu pincéjében megnyitották az első rendelőt. A sikeres pilot után bővültek, és Kramatorszkba települtek át, ahova a környékbeli falvak lakóit igényfelmérés után összegyűjtik, hogy ingyen megcsinálják a fogaikat.
– Rengetegen biztosítanak orvosi ellátást önkéntesekkel, de senki nem foglalkozik fogászattal – indokolja, miért pont erre fókuszálnak.
Heti száz pácienst tudnak ellátni, hét hónapja vannak Kramatorszkban. A legtöbb ember 2020 óta nem járt fogorvosnál a járvány miatt, aztán a háború kezdetével érthető módon a legtöbb orvos elmenekült.
Ám nem mindegyik fogorvos ment külföldre. Pavel és a felesége, Olena a mobil klinikán dolgoznak, miután a háború első heteiben elmenekültek Mariupolból.
– Tudjuk, hogy milyen egyetlen táskával a kézben elrohanni otthonról, hátrahagyva mindent. Ezért segítünk – meséli Pavel.A szervezet katonáknak is segít, akik korábban sokszor önmagukon végezték el a szükséges beavatkozásokat, a lövészárokban húzták ki egymás fogait, ha a szükség úgy kívánta. Hamarosan be is futnak az 56-os dandár katonái, akik a beavatkozás után utolsó páciensként felrakják a százkilós fogorvosi székeket a kamion hátuljába. A környező panelházak lakói közül sokan nézik végig a rendelő költözését. Néhányuk odalép, hogy megköszönje a munkájukat. A hosszú pakolás végére az utolsó lámpa, fogkefe és fertőtlenítőszer is felkerül a platóra, minden készen áll a holnap reggeli indulásra. Szürkület van.
