„Az egykori istállóban, ami a kastélyhoz tartozik, kiállítás, egy másik kis sátorban slam poetry előadás van, egy fekete transzvesztita srác vonaglik a földön, vörös fényben, nem nézem, nem azért, mert zavar, hanem mert nem értem az angol irodalmi nyelvet, ebből nekem 5 perc elég. Ekkor kezdem észrevenni, hogy nagyon sok bizonytalanul azonosítható nemi identitás vesz körül, s ezt nem gúnyosan írom, ez az igazság. Láthatóan sokan nemváltó műtéten átesett emberek, szakállas nők, bajszos férfiak kis szoknyában, páran olyan öltözetben, mint egy japán mangafilm szereplői, hihetetlen hajköltemények.” Miközben hazánkban az állam folytat homofób és transzellenes propagandát, szerzőnk, Fekete Valér Sior egy skóciai dragpartin járt, ahol még a házigazda gróf is együtt ropta a sokszínű vendégsereggel.
Rita, a feleségem már korábban megkért, vigyem már ki erre a Fringe programra, valami születésnapját ünnepli egy művészközösség, a világ legnagyobb kulturális programjának keretében. Kinn van a fenében, ne kelljen már busszal mennie, Mónival mennek, kedves barátnőnkkel, aki designer volt otthon anno, a jegy is megvan, megvették már 3 hónapja. Természetesen bólintok, vagy fél órát vezetek, a barátnőnk már ott fog várni, ez a terv. Egyre kisebb utakon rójuk a mérföldeket a pici skót falvak közt, végre nagykapu, olyan mint egy Agatha Christie film háttérképe, fékezek, kipattan, intek, mulass jól, megyek haza a gyerekekhez, igen fáradt vagyok, majd bemászom Andorka mellé, alszom végre egy jó tíz órát, rám fér, majd' minden nap tolom a melót.
Hazafelé, már az autópályafelhajtón vagyok, amikor megcsörren a telefonom, felveszem, Ritus az.
– Szia Valér, nem jössz vissza?
– Dehát megyek haza, fektetni, meg aludni, miért, baj van?
– Nem, dehogy, de szerintem, vissza kellene jönnöd, ez... Ez nagyon furcsa, szerintem gyere, menj haza, Lida majd lefekteti Andort, hozz sört magadnak, megveszem a jegyed, vagy vedd meg a bejáratnál... De... Nem tudom elmondani... Gyere! Ez... Na, majd látod!
– De mondj már valami konkrétat... Mi ez? Sokan vannak? Milyen zene? Mi ez?
– Ne fecsegj már, ez egy őspark, alig van ember, mert elvesznek az erdőben, de... Mondom, nem lehet elmondani, gyere!
Hazarobogok, Lida nagyon kedvesen elvállalja a fektetési ceremóniát, beteszek valamennyi pénzt a zsebembe, hátha nem lehet kártyával fizetni, és száguldok.
Alig fél óra múlva, a már ismert kis utacskán vagyok, GPS nélkül is tudom követni az irányt, megérkezem a kapuhoz, aztán ahogy elmondták, hajtok tovább a tiszafa sövény mentén, meg is érkezem a kapusokhoz. Valami hat jegyszedő van, vidáman ismerem fel az egyik exkollégámat a tavalyi fesztiválszezonból, ahol kolbászt árultunk együtt, egy bódéból, amúgy szobrász.
Kipattanok, megölelem, gyors fecsegés, mondom jöttem, úristen de jó, már látom, ez fantasztikus lesz, a hatalmas ősfák által szegélyezett út, romantikusan kanyarog valahová. Egy affektáló, igen elegáns szőke hölgy végigmér, és sajnálattal közli, hogy attól tart, már minden jegyet eladtak, nem, nem lehet pénzért venni, csak online, hiába vitázom, nem fogok bemenni.
Riadtan nézek Anthonira, a szobrászra, kérdem ez mi? Hogyhogy nincs hely, hát itt meg lehetne szervezni egy félmilliós bulit is, és még a park elejét sem láttam teljesen.
A nő fagyosan végigmér. Megnézem magam, futócipő, terepszínű gyakorlónadrág, egy kék póló, és egy márkajelzés nélküli pulcsi. Nézem a nőt, kezd idegesíteni, kérdem, mi a baj velem?
Anthoni zavartan köhög, hogy lehet, sajnos, annak fényében, hogy... Esetleg, ha mondom nekik, ne csinálják már, a feleségem benn van, olyan ritkán tudunk együtt elmenni valahová, előveszek egy köteg pénzt, mondom a csajnak, kifizessem háromszor? Még fagyosabban mondja, biztos hogy nem. Hívom Ritát, nézze már meg, van-e online jegy, mert ez van! Kérdem, nem tud-e kijönni értem, azt mondja, nagyon messze vannak, de nézi az online eladást, hümmög, azt mondja, ez lehetetlen... Annyi hely van! Azt sem értem, hogy miért vannak messze, hát csak nem akkora a hely... Meg, mi ez az egész?
Rita hív egy perc múlva, 800 jegy van még eladatlan, vett is nekem egyet, küldi, örömujjongásban török ki, vidáman mutatom a jegyem a telefonon a jegyszedőknek, összenéznek, elfordulnak, megyek utánuk, de nem is értem, nézzétek már meg, he, van jegyem! A csaj gyakorlatilag elém dob egy jegyet, felveszem, Anthoni zavartan elfordul, még mindig nem értem, miért nem örülnek velem, hiszen abszolváltuk a problémát, bepattanok a kocsiba és elindulok. A szőke nő lefittyenő ajkát látom a tükörben.
Ahogy megyek végig a fák között, a felsejlő világosságra koncentrálok a lombok mögül, kiérek, és egy csoda parkba csöppenek. A dombok, csobogók, méretre vágott bokorszobrok, kis tórendszerek bonyolult alkotást képeznek. A zikkuratra hajazó kúpok, rajtuk méretre vágva a fű, teljesen elvarázsolnak. Sehol egy ember, úgy hajtok át az egészen, egyre kevésbé értem, ide én miért nem fértem be. A parkolóban van vagy 30 kocsi, feljebb van még egy, ott vagy 120, de ennyi, sehol senki, pár ember lézeng a következő erdőfolt mellett, mellette egy kastély, rózsaszín falai, kis tornyai világítanak.
Nem vár, ez kései építésű palota, luxus, kedély, á la park étterem, becsapom az ajtót, Rita a telefonba elmondja, merre menjek. A kihalt ösvényen masírozok, mellettem a lombok között csirkék alszanak, ott van a baromfiudvar, francia park. Elmegyek egy hatalmas, 20 méteres fából faragott puska mellett, ami egy fának van támasztva, mintha Gulliver hagyta volna itt, egy hálószerű gigantikus ember szobor.
A sűrűben egy magányos kislány áll, a frász ver ki, már sötétedik, oda óvakodom, szobor, de olyan élethű, hogy kétszer visszafordulok, nem jön-e utánam.
Még 3 ilyen gyerekszobor, egy horrorfilm kellékei, egy műalkotás híd, egy hatalmas ketrec, funkció nélkül... Elsuhan egy karmazsin ruhában egy fekete srác, boával, az erdőben. Előttem egy kivilágított étterem, senki sincs benne, megállok.
MI VAN ITT???????????????????????????????????????????????????
Hívom a lányokat, hogy lehet, elnéztem valamit, de egyedül vagyok, szedjenek már össze, mert nem tudom eldönteni, mi van velem?! Elmagyaráztatják, hogy hol vagyok, és be is futnak 10 perc múlva, Móni flitteres nadrágban. Elkalauzoltak egy bárba, egy épületegyüttes az, itt összpontosul a kábé 250 vendég. Szétnézek. Úgy látszik, ez a party közepe, több kis sátor van, az egyikben technót játszik egy nő, hatan táncolnak, a CICI bárban, amit több száz nemezelt cici díszít, tolakodás van a piáért.
Az egykori istállóban, ami a kastélyhoz tartozik, kiállítás, egy másik kis sátorban slam poetry előadás van, egy fekete transzvesztita srác vonaglik a földön, vörös fényben, nem nézem, nem azért mert zavar, hanem mert nem értem az angol irodalmi nyelvet, ebből nekem 5 perc elég. Ekkor kezdem észrevenni, hogy nagyon sok, bizonytalanul azonosítható nemi identitás vesz körül, s ezt nem gúnyosan írom, ez az igazság.
Láthatóan sokan nemváltó műtéten átesett emberek, szakállas nők, bajszos férfiak kis szoknyában, páran olyan öltözetben, mint egy japán mangafilm szereplői, hihetetlen hajköltemények.
Én, meg kell mondanom, imádom, mert nagyon szeretek spontán belecsöppenni helyzetekbe, de ez még így is sokkoló. Elméletileg nekem most a fiammal kellene aludnom, s itt bámulok egy random helyen. Nem tudom, hol vagyok, s senkit nem ismerek, csak a nőket, meg Anthonit a kapuban.
Elindulunk újabb sétára, megnézünk még 2 kis színpadot, felolvasás zajlik, de ekkor kattogva megindul a nagyszínpad, ahol valami 100 ember csoportosul, megindul a drag show.
A már az erdőben elsuhanó, boás fekete srác és 3 művésztársa adja elő a showt, fényképészek követik őket mindenhova. A kattogó zene teljesen szétzilálja a csoportokat, mindenki táncol, én is az első sorokban zakatolok. Mellettem, Móni mutatja, a gróf ropja. Ha nem mondják is felismerem, ő lehet a hely tulajdonosa, mert annyira elegánsak, visszafogottan, de nagyon a feleségével, hogy nem is lehet nem észrevenni őket. A zene nekem nagyon tetszik, már nagyon sötét van, az erdő fantasztikusan be van világítva, minden ragyog a lombok közt és az extrém ruhákban tomboló tömeg, Alice csodaországban feelinget varázsol. A pöttyedt ajkú csaj is itt vonaglik, és akkor hirtelen, mint az atomvillanás, beugrik minden!
Anthonit félrevonom a csoportból és kérdem tőle.
– Figyi már, azért nem akartak beengedni, vagy nem is te, de a szőke nő... Mert én láthatóan nem vagyok...ilyen...hogy is mondjam, színes?
– Neeem... – láthatóan zavarom a kérdésemmel, de nekem ennek utána kell járnom.
– De...figyi...800 jegy volt még, és majdnem lemaradtam erről a helyről! El lettem küldve, mert...figyelj, én elhagytam az országom, a homofób kormány miatt, én otthagytam mindent, hogy egy szabad országba költözzek, és...és...nem akartak beengedni, mert nem vagyok extrém...szerinted ez normális?
Anthoni a szemét forgatja, rájövök, tiszta gáz vagyok, neki semmi köze ehhez, meg bulizni akar, megértem sutaságom, sietősen elköszönök, vissza a tömegbe.
Móni mellettem áll, iszogatja a limonádéját, elmondom neki a teóriám, elgondolkodva néz, láthatóan innen nem gondolta végig a történetet. Nézek szét, látom, a tömbökbe betonozott igazságot, a klubokban sűrített emberiséget, akik várakból méregetik egymást, bizalmatlanul, ahol egy ilyen buliban, egy gyakorló nadrágos arc, ellenség, biztos rasszista fasz...rasszista...én? Édes jó istenem!
Valahogy megkopik a bája a helynek, nagyon tetszik, imádom minden zugát, de ha elsuhan mellettem a szőke jegykiadó, kis sötét felleget érzek a fejem felett. Mikor szólnak Ritusék, hogy menni kell, a gyerekek nem lehetnek egyedül egész éjjel, szó nélkül ülök a kocsiba.
Ahogy megyek haza, a kocsiból látom a kis várakat, ahonnan gonosz kis szemek méregetik egymást, a következő, ellenséges, nem ismert donzsont, sarokbástyát,
a fradisok, horgászok, sportmániások, fogyókúrázók, vallásosak, terepfutók, akvaristák, nemzeti érzelműek, pacifisták, egy esetleges irányzat bármely képviselői...
Nincs időnk megismerni egymást, ítélkezünk.
Kár...
