A spirituális gondolkodásmódban az ember tudata teremti meg a saját életét, még a jóléte akadályait is. De mondhatnánk ezt Tóth Nikolettnek, akire a Jókai utcán sétálva ráomlott egy homlokzat? Pedig a bíróságon jóformán azt kell majd bizonyítania, hogy ez nem önhibájából történt. Ha kártérítést akar, neki kell beperelnie a vállalkozót is, aki a tetőtéri luxuslakásokat építtette, melyek betemették a jövőjét, az álmait. A felelős szerint nem jár neki ezért bocsánatkérés sem, magától két év alatt csupán háromhavi rehabilitációs költséget utalt a házomlásban koponya- és gerincsérülést szenvedett járókelőnek, ezzel letudta bűnbánatát.
Valahol értjük, elfogadni már nehezebb, hogy a kívülállók nem tudnak, nem akarnak mit kezdeni ilyen sorsdrámával. Mert azt sem tudjuk, hogyan lehet jól segíteni egy megváltozott munkaképességű embernek, ha már abszurd módon a hasznossága felől közelítjük az élete értékét. Az állam által utalt, havi 130 ezer forintos rokkantnyugdíj azt üzeni, lemondtunk rólad, boldogulj ahogy tudsz. A Terézvárosi Önkormányzattól kapott földszintes lakás jó és fontos, de havi 130-ból egyedül ezt se tudja hosszú távon fenntartani. Az Operettszínház félállásba még felvenné, ám ha az épületük nem lesz holnaptól akadálymentes, nem tudják koreográfus-asszisztensként alkalmazni egykori balerinájukat. A barátnői által a támogatására létrehozott alapítvány bölcs ötlet, csakhogy legalább havi egymillió forintnak kellene az adományokból összejönni a robotterápiájára, hogy legyen esélye még lábra állni, ha már a táncos karrierjét nem adhatják vissza. Közben a luxuslakásokba beköltöznek azok, akiknek ehhez az egészhez már végképp „semmi közük”.
Csakhogy minden egyéni sors túlmutat önmagán, hiszen minden ember nagyobb rendszerek része is. Az akadálymentesítést általában az épületekre, a közlekedésre értjük, pedig szükség lenne rá a jog, a társadalmi gondoskodás, felelősségvállalás terén, és a fejekben is. Kezdhetnénk a bocsánatkéréssel, az nem kerül semmibe, de a világ máris kicsit jobb hely lenne tőle.