Nem tudom, a Downton Abbey-rajongók hogy vannak vele, a sorozatra engem Violet Crawley szoktatott rá. Grantham özvegy grófnéja nélkül nem valószínű, hogy az egyébként pazarul megírt és kivitelezett tévésorozat hat évadjának minden epizódját végigülöm: számomra a nagymama minden megjelenése és megszólalása maga volt a csúcs, teljesen függővé tett. A szerep persze jól megírt, de ki tudja, valójában mennyit ér, ha nem a remek angol színésznő, Maggie Smith alakítja. Kicsit saját magát is adta a szerepben. „Igaz, hogy nem tolerálom a bolondokat, de hát ők sem tolerálnak engem, tüskés vagyok. Talán ezért tudom elég jól alakítani a tüskés idős hölgyeket” – nyilatkozta. És nem egyszer jegyezte meg a rá jellemző szarkasztikus humorral: egy színésznőnek hálásnak kell lennie, ha nagymamakorba lépve egyáltalán felkérik egy szerepre.
Nem is egyre kérték fel: sokaknak a Harry Potter-filmekből emlékezetes nagymamakorú színészként, mint a Roxfort varázslóképző iskola igazgatóhelyettese, Minerva McGalagony. (Harry Potter-t persze a nyugdíjfedezeteként is méltatta.) S bár a Downton Abbey második mozifilmjében, az Egy új korszakban a forgatókönyvíró, Julian Fellowes határt szabott Violet életkorának, tavaly még láthattuk Maggie Smitht a moziban, A csodák útján főszerepében. Most már tudjuk, ez volt az utolsó filmje: két remek színész fia, Chris Larkin és Toby Stephens közleményben tudatta, hogy péntek hajnalban, 89 évesen elszenderült egy londoni kórházban.
Maggie Smith Vanessa Redgrave és Judi Dench nemzedékének tagja volt, és hát nem nagymamakorú színészként futott be. 1970-ben vehette volna át az első Oscar-díját a Miss Jean Brodie virágzása főszerepéért, ha elmegy a gálára – távolmaradásával kisebb botrányt kavart. Az élet furcsa fintora volt, hogy második Oscar-díját 1979-ben a Kaliforniai lakosztály mellékszerepéért kapta, a Neil Simon által írt filmben egy olyan színésznőt alakít, aki az Oscar-díjátadón díj nélkül marad. Persze ez az élmény nem volt ismeretlen számára: az Othellóban Laurence Olivier oldalán volt pazar Desdemona – ahogy korábban a National Theatre-ben is –, az Utazások nagynénémmel főszerepéért is jelölték Oscarra. Ahogy később a Szoba kilátással, valamint a Downton Abbey-előképnek is tekinthető Robert Altman-film, a Gosford Park is Oscar-jelölést hozott neki.
És persze meg kell még említeni Simon Curtis Copperfield Dávidját, Franco Zeffirelli Tea Mussolinivel című önéletrajzi ihletésű drámáját is, amelyben Hester vonásaiban már felfedezhetjük a későbbi Violetet, és ott van még a Hölgyek levedulában, Judi Denchcsel. De Maggie Smith filmográfiájában olyan művek is találhatók, mint Meghívás egy gyilkos vacsorára, vagy a Halál a Níluson, később olyan bohóságokat is feldobott a játékával, mint Az eltakarítónő vagy a Marigold Hotel.
Amit igazán sajnálhatunk: nem láthattuk színpadon. A visszaemlékezések szerint ott is pazar volt, időnként „ellopta” a jeleneteket színészkollégáitól – aki ezt nem mindig vették jó néven –, és a londoni National Theatre-ben olyan rendező keze alatt is dolgozott, mint Ingmar Bergman. Maggie Smith mindent megtett azért, hogy mindig emlékezzünk rá – és ne csak úgy, mint egy „ nagymamára”.