zene;Hollós Máté;

„Az a legmelengetőbb, amikor egy előadó egy darabom megszólaltatása után újabb iránt érdeklődik”

- „Rendületlenül hiszek a líra erejében” – Szerzői esttel ünneplik muzsikus barátai a hetvenéves Hollós Mátét

A sokszínű programban „két és fél” ősbemutató is szerepel.

„Nem afféle életműszámvetést tűztem ki célul, inkább az utóbbi évtized terméséből válogattam” – mondja a Nádor Teremben megvalósuló szerzői estről Hollós Máté. Ősbemutatóként hangzik el egy hegedű szóló és egy tárogató-zongora duó, valamint egy kantáta, amelynek már meglévő két tétele (Tóth Árpád és Radnóti Miklós versei) közé egy harmadikat írt (József Attila), ami ugyancsak itt szólal meg először. A legrégebbi kompozíció a Kankalin duett édesapja, Hollós Korvin Lajos versére, amellyel tíz éve, a 60. születésnapi budapesti szerzői estjét „lekéste”, s végül a Filharmónia által szervezett szegedi koncerten hangzott el.

A zenész barátok – Hollós Máté kompozícióinak gyakori megszólaltatói – ezen az estén is főszereplők lesznek. Csak a rendszeres partnereket említve: az énekesek közül Horti Lilla, Wiedemann Bernadett és Pataki Bence vagy a hangszeresek sorában Baráth Nóra, Fülep Márk, G. Horváth László, Kerek Ferenc, Kiss Gy. László és Virág Emese. „Az a legmelengetőbb, amikor egy előadó egy darabom megszólaltatása után újabb iránt érdeklődik, sőt felkér, hogy írjak neki, ami kockázatos, hiszen a sötétbe ugrik. Öregedvén egyre többször fordul elő, hogy olyanok is kézbe veszik kompozícióimat, akik addig nem – netán nem is éltek még, amikor írtam azokat. Az a megnyugvás, ha alig kell hozzászólnom, mert világosan beszél hozzájuk a kotta.”

A szerzői esten jól látszik Hollós Máténak a kamarazene, a bensőséges „házimuzsikálás”, a költészet iránti affinitása. Napjaink hatalmas médiazaja azonban nyilvánvalóan nem ezeket az értékeket közvetíti. „A művészi zenének nem kedvez a korszak, de ha nem a könnyű műfajok stadiont megtöltő számaival akarunk versenyezni, nem kell kétségbe esnünk” – véli a szerző. „Az egyes emberrel való találkozás a siker, a »nem is gondoltam, hogy mai zene ilyen szép lehet« visszajelzés. Rendületlenül hiszek a líra erejében.”

Érdekes az a szerepfelfogás, amely végigkíséri Hollós Máté pályáját. Mint egykor Réti István festőművész a nagybányai iskola életében, ő is egyszerre tevékeny részese és krónikása a kortárs magyar zeneszerzésnek. „Nem szokványos úton kerültem a pályára. Nem jártam zenei középiskolába, amikor a Zeneakadémia padjába ültem, senkit sem ismertem magam körül. De már ott a diákokból álló Zeneszerző Kör titkára lettem. Pátosz nélkül mondom: felelősséget kezdtem érezni a nemzedékemért és a szakmámért. Így került sor a kilencvenes évek elején Az életmű fele rádiós sorozatra, amely utóbb könyvben is megjelent, illetve a Gramofon jóvoltából három évtized múltán Az életmű fejleményei beszélgetéseire – ugyanazokkal a komponistákkal. Eleinte meglepett, mennyi helyen idéznek ezekből. Talán maradandó nyomot hagy a korról, s örülök, ha ennek írnoka lehetek” – vallja.

Adódik a kérdés, hogy milyen volt zeneszerzői pályája „az életmű fele” idején (azaz a kilencvenes években), és mennyire teljesedett ki mostanra, illetve voltak-e zeneszerzői korszakai? „Saját életművem felén zenei értelemben ott tartottam, ahol a kezdetén, s ahol talán ma is. Nem fordultam szembe korábbi magammal, ugyanazt a tartalmi és művészi szellemet képviseltem mindvégig: a dallam, a harmónia lírát kifejező voltával” – fogalmazza meg az ars poeticát. „Nem voltak engem magukhoz vonzó stílusfároszok, nem utánoztam senkit, s maradék életemben is Hollós Mátét szeretném tovább írni. Azt tekintem a legnagyobb dicséretnek, amikor felismerhetőnek nevezik a zenémet, mert akkor nemcsak magam ítélem úgy, hogy van személyes hangom, vagy ha nevezhetem úgy: stílusom. Az utóbbi évek olyan zenék írását is lehetővé tették, amelyekre korábban nem is gondoltam. Remélem tehát, hogy a kiteljesedés még messze van.”

Diákéveiben még egy extremitásokhoz is vonzódó, kiváló műveket is termő, de hangzásban sokszor különlegességeket kereső, nehezen fogyasztható kortárszenei világ vette körül. Aztán a nyolcvanas években sokan visszafordultak a közönséget inkább megszólító hanghoz, bizonyos hagyományokhoz. „Soha nem vártam el, hogy valaki ilyen vagy olyan zenét írjon, de azt igen, hogy a darabja megszólítson” – folytatja a gondolatsort Hollós Máté. „Ma is hallgatom a világ kortárs zenéjét, sokszor azt hiányolva, hogy vágyam legyen újra meghallgatni a művet. Esetleg valamilyen érdekes ötlet a mű alapja, de egy randevúra alkalmas csupán. Pedig az újrahallgatás élményének igényét számos kortársamnál is megéltem már. Fontosnak tartom a mesterséget, az odaadó míves munkát. Néha úgy érzem, az épp keletkező ötletből játszi könnyedséggel írok meg egy kompozíciót. Azután dolgozni kezdek rajta, és minden hangnál kétely vesz erőt rajtam. Nem szeretem a hősiesnek hangzó küzdelem emlegetését, maradjunk a fúrás-faragásnál – az megkerülhetetlen.”

A mai zeneszerző generációk közül „az idősek vagy beérkezettek vagy méltán-méltatlanul elhanyagoltak. Egyéni sors emelte vagy süllyesztette el őket. De a zenei közéletben megteszem a tőlem telhetőt, hogy becsülettel gyakorolt hivatásuk erkölcsi és anyagi elismerést nyerjen.” A fiatal szerzők „egészen mások, de itt most nem következik semmi bezzeg! Zavartalan, sőt szívélyes, nemegyszer baráti kapcsolatban vagyok a nálam sokkal fiatalabbakkal is. Ebben nekünk volt nehezebb, másban nekik. A lemez- és zeneműkiadói múltam és jelenem, a szerzői jogvédelemben és egyesületekben vállalt szerepem nem lett volna teljesíthető, ha féltékeny lettem volna bárkire. A mai fiataloknak azt kívánom, arassanak sikereket, vigyék tovább a művészi zene komponálásának lángját. És úgy gondoljanak rám és nemzedékemre évtizedek múltán, ahogyan én a nálam idősebbekre.”

A szerzői esten jól látszik Hollós Máténak a kamarazene, a bensőséges „házimuzsikálás”, a költészet iránti affinitása. Napjaink hatalmas médiazaja azonban nyilvánvalóan nem ezeket az értékeket közvetíti. „A művészi zenének nem kedvez a korszak, de ha nem a könnyű műfajok stadiont megtöltő számaival akarunk versenyezni, nem kell kétségbe esnünk” – véli a szerző. „Az egyes emberrel való találkozás a siker, a »nem is gondoltam, hogy mai zene ilyen szép lehet« visszajelzés. Rendületlenül hiszek a líra erejében.”

Érdekes az a szerepfelfogás, amely végigkíséri Hollós Máté pályáját. Mint egykor Réti István festőművész a nagybányai iskola életében, ő is egyszerre tevékeny részese és krónikása a kortárs magyar zeneszerzésnek. „Nem szokványos úton kerültem a pályára. Nem jártam zenei középiskolába, amikor a Zeneakadémia padjába ültem, senkit sem ismertem magam körül. De már ott a diákokból álló Zeneszerző Kör titkára lettem. Pátosz nélkül mondom: felelősséget kezdtem érezni a nemzedékemért és a szakmámért. Így került sor a kilencvenes évek elején Az életmű fele rádiós sorozatra, amely utóbb könyvben is megjelent, illetve a Gramofon jóvoltából három évtized múltán Az életmű fejleményei beszélgetéseire – ugyanazokkal a komponistákkal. Eleinte meglepett, mennyi helyen idéznek ezekből. Talán maradandó nyomot hagy a korról, s örülök, ha ennek írnoka lehetek” – vallja.

Adódik a kérdés, hogy milyen volt zeneszerzői pályája „az életmű fele” idején (azaz a kilencvenes években), és mennyire teljesedett ki mostanra, illetve voltak-e zeneszerzői korszakai? „Saját életművem felén zenei értelemben ott tartottam, ahol a kezdetén, s ahol talán ma is. Nem fordultam szembe korábbi magammal, ugyanazt a tartalmi és művészi szellemet képviseltem mindvégig: a dallam, a harmónia lírát kifejező voltával” – fogalmazza meg az ars poeticát. „Nem voltak engem magukhoz vonzó stílusfároszok, nem utánoztam senkit, s maradék életemben is Hollós Mátét szeretném tovább írni. Azt tekintem a legnagyobb dicséretnek, amikor felismerhetőnek nevezik a zenémet, mert akkor nemcsak magam ítélem úgy, hogy van személyes hangom, vagy ha nevezhetem úgy: stílusom. Az utóbbi évek olyan zenék írását is lehetővé tették, amelyekre korábban nem is gondoltam. Remélem tehát, hogy a kiteljesedés még messze van.”

Diákéveiben még egy extremitásokhoz is vonzódó, kiváló műveket is termő, de hangzásban sokszor különlegességeket kereső, nehezen fogyasztható kortárszenei világ vette körül. Aztán a nyolcvanas években sokan visszafordultak a közönséget inkább megszólító hanghoz, bizonyos hagyományokhoz. „Soha nem vártam el, hogy valaki ilyen vagy olyan zenét írjon, de azt igen, hogy a darabja megszólítson” – folytatja a gondolatsort Hollós Máté. „Ma is hallgatom a világ kortárs zenéjét, sokszor azt hiányolva, hogy vágyam legyen újra meghallgatni a művet. Esetleg valamilyen érdekes ötlet a mű alapja, de egy randevúra alkalmas csupán. Pedig az újrahallgatás élményének igényét számos kortársamnál is megéltem már. Fontosnak tartom a mesterséget, az odaadó míves munkát. Néha úgy érzem, az épp keletkező ötletből játszi könnyedséggel írok meg egy kompozíciót. Azután dolgozni kezdek rajta, és minden hangnál kétely vesz erőt rajtam. Nem szeretem a hősiesnek hangzó küzdelem emlegetését, maradjunk a fúrás-faragásnál – az megkerülhetetlen.”

A mai zeneszerző generációk közül „az idősek vagy beérkezettek vagy méltán-méltatlanul elhanyagoltak. Egyéni sors emelte vagy süllyesztette el őket. De a zenei közéletben megteszem a tőlem telhetőt, hogy becsülettel gyakorolt hivatásuk erkölcsi és anyagi elismerést nyerjen.” A fiatal szerzők „egészen mások, de itt most nem következik semmi bezzeg! Zavartalan, sőt szívélyes, nemegyszer baráti kapcsolatban vagyok a nálam sokkal fiatalabbakkal is. Ebben nekünk volt nehezebb, másban nekik. A lemez- és zeneműkiadói múltam és jelenem, a szerzői jogvédelemben és egyesületekben vállalt szerepem nem lett volna teljesíthető, ha féltékeny lettem volna bárkire. A mai fiataloknak azt kívánom, arassanak sikereket, vigyék tovább a művészi zene komponálásának lángját. És úgy gondoljanak rám és nemzedékemre évtizedek múltán, ahogyan én a nálam idősebbekre.”

Névjegy

Hollós Máté írók, költők családjában született 1954-ben. Kompozícióinak többsége kamarazene, de írt oratóriumot, szimfonikus és vonószenekari darabokat, kórusműveket is. Műveit Európa- és Észak-Amerika számos városában játsszák. 1997-ben Erkel-díjjal, 1998-ban Bartók–Pásztory-díjjal, 2004-ben Lajtha László-díjjal tüntették ki. Fiatalon az Artisjusnál dolgozott, majd a Hungaroton főszerkesztője, ügyvezetője, vezérigazgatója lett. 1989-ben megalapította az állami monopólium utáni első magán zeneműkiadót (Akkord), amely ma is működik. 25 évi elnökség után ma a Magyar Zeneszerzők Egyesületének tiszteletbeli elnöke.

Lehetséges-e sorscsapások között is megőrizni a méltóságot? - ezt firtatja a provokatív szerző, Houellebecq hitelességében és szerkezetében is megbicsaklott regényében, amelyben eljut az errefelé már jól ismert brüsszelezésig is.