Az első helyet Jeannie C. Riley kitűnő countrydalától, a Harper Valley P. T. A.-től vette át a mesés négyes száma. (A P. T. A. a Parents-Teacher Association rövidítése, ez a testület a szülői munkaközösség amerikai megfelelője.) Angliában csak két hétig uralkodott a szám, mert detronizálta Paul McCartney felfedezettje, Mary Hopkin Those Were the Days (Harangozó Teri tolmácsolásában: Azok a szép napok) című dala. Erős volt a mezőny abban az évben, olyan örökbecsű kompozíciók vezették a brit listát, mint a Mighty Quinn Manfred Manntől, a Lady Madonna a Beatlestől, a What a Wonderful World Louis Armstrongtól, a Jumping Jack Flash a Rolling Stonestól, a Baby Come Back az Equalstől, a Fire Arthur Browntól vagy a With a Little Help from My Friends emblematikus feldolgozása Joe Cockertől.
A Hey Jude-ot McCartney John Lennon akkor ötéves fiának írta, de Julian csak tíz esztendővel később tudta meg édesanyjától, Cynthia Powelltől – akitől Lennon hat évi házasság után 1968 májusában vált el Yoko Ono kedvéért –, hogy a szám valójában neki szól. Lennon azt mondta meggyilkolásának évében, 1980-ban: „A Hey Jude átkozottul jó dal, amely egyedül Pault dicséri, mert a megírásához semmi közöm sincs.” Fia viszont már felnőttként kijelentette: „Nem lehetek eléggé hálás Paulnak, amiért megírta ezt a számot. Hagytam, hogy behatoljon a bőröm alá, és megjavítson engem is.” (Utalás két sorra: „the minute you let her under your skin / then you begin make it better”.)
Julian a szám demófelvételét 25 ezer fontért vásárolta meg egy 1996-os aukción, emlékezve arra is, hogy gyerekként közelebb érezte magát Paulhoz, mint saját apjához. A dalt a Rolling Stone magazin húsz évvel ezelőtt a nyolcadik helyre sorolta minden idők 500 legjobb számának lajstromában. A VH1 zenei tévécsatorna XX. századi Top Tenje pedig így festett az ezredfordulón: 1. I Can’t Get No Satisfaction (Rolling Stones), 2. Respect (Aretha Franklin), 3. Stairway to Heaven (Led Zeppelin), 4. Like A Rolling Stone (Bob Dylan), 5. Born To Run (Bruce Springsteen), 6. Hotel California (Eagles), 7. Light My Fire (Doors), 8. Good Vibrations (Beach Boys), 9. Hey Jude (Beatles), 10. Imagine (John Lennon).
A Hey Jude 1968-ban tizenöt listán – Ausztráliában, Ausztriában, az USA-ban, az Egyesült Királyságban, Franciaországban, Írországban, Japánban, Jugoszláviában, Kanadában, Norvégiában, az NSZK-ban, Spanyolországban, Svédországban, Svájcban és Új-Zélandon – került az első helyre. Pedig jó sokáig, 7 perc 11 másodpercig tartott: ez volt az addig valaha kiadott leghosszabb dal. A hallgatókat megmozgató „na-na-na / na-na-na-na” a végén 4 percig ment, és 19-szer ismétlődött. A producer George Martin tiltakozott is, mondván: a rádiók lemezlovasai nem forgatják le a maratoni kislemezt. Lennon erre kimérten azt felelte: „Ha mi játsszuk, megteszik.” A The Guardian eltűnődött: „Lehet, hogy ez a legjobb Beatles-szám?” Majd így oldotta fel a dilemmát: „A kínálat oly gazdag, hogy könnyebb lenne megnevezni Matisse legjobb festményét.”
A Hey Jude, Revolution kombó volt az első korong, amely a Beatles saját kiadójánál, az Apple Recordsnál megjelent. (A felvételen 36 klasszikus muzsikát játszó zenész működött közre.) A mesés négyes úgy is „promotálta” a korongot, hogy a Baker Streeten nyitott Apple Boutique falára öles betűkkel felfestette: Hey Jude, Revolution. Mire a környékbeli zsidók megrémültek, hogy amilyen váratlan, olyan veszélyes provokációval állnak szemben.
McCartney 2010-ben a Fehér Házban, majd 2012-ben a nyári olimpia londoni nyitóünnepségén is elénekelte a dalt. Amikor a Manchester City futballistái 2012-ben először nyertek aranyérmet a modern idők Premier Ligájában, szurkolóik ezzel köszöntötték a bajnokcsapatot és önmagukat. Ma pedig Jude Bellinghamnek szól a nóta a Real Madrid, valamint az angol válogatott mérkőzésein.
Meg persze – változatlanul – mindenkinek mindenütt.