Valaha Cserhalmi György korholta a magyar színészeket azzal, hogy lefúrt lábúak. Ezzel a titulussal csekély mozgáskultúrájukat illette, és gyanítom, hogy szakmai, szellemi eltunyultságukat is ostorozta. Fischert és a vezetésével működő, a világ tíz legjobb zenekara közé sorolt Budapesti Fesztiválzenekart ilyesmivel igazán nem lehet vádolni. Nem állítható, hogy állóvízben tapicskolnak. Náluk az örökös megújulás, a fantáziadús, játékos létezés állandósult. Újra és újra meglepik a nézőket, mint most Richard Strauss operája, az Ariadné Naxoszban előadásával. Virgonc játékkedvükben ráadásul nem is ezzel indították az estét, hanem Straussnak azzal a félórás zenekari szvitjével, amit az Úrhatnám polgár színpadi zenéjéből – ami megbukott Hugo von Hofmannsthal Molière vígjátéka nyomán készített adaptációjával együtt – „sűrített” össze, mert sajnálta, hogy Hofmannsthal verziójával együtt elvész az ő zenéje is. Eredetileg ezt az Úrhatnám polgár variánst a stuttgarti bemutatón az Ariadné Naxoszban előtt adták elő, de a kettőt együtt nem fogadta jól a publikum.
Fischer a Müpában nem a megzenésített darabot, még csak nem is az Úrhatnám polgár történetét tette Az Ariadné Naxoszban elé, csak a szvitet, azt viszont nem csupán önmagában. Meglehetősen vagány ötlet a nem feltétlenül a mozgás- és tánctudásukról híres operaénekeseket pódiumra hozni néma szerepekben. A szünetig egy mukk nem sok, annyi nem hagyja el a szájukat. Bejönnek, élénk, színpompás jelmezekben, mókásan bohócos ruhákban, és kedvvel rajcsúroznak a pódiumon. Molière sokat merített a harsogóan eleven, kicsattanóan vidám, commedia dell'arte hagyományaiból, és az Ariadné Naxoszban című operában is központi szerepük van a piacterek, vásárok komédiásainak, akik majd a letargikusan világfájdalmas címszereplőt iparkodnak jobb kedvre deríteni. Most előbb érkeznek. Benyomulnak Strauss szvitjéhez, pedig ehhez nem tartoznának szereplők. Két színésszel erősítik magukat, de amúgy az énekesek színészkednek. Táncolnak a társrendező, koreográfus, Chiara D'Anna intenciói szerint, akivel rendszeresen dolgozik Fischer, amikor operát rendez. Érződik, hogy hasonló srófra jár az agyuk, egy húron pendülnek. Sok tekintetben olyanok, mint a csínytevő gyerkőcök. Csak ők nem a díványon ugrabugrálva rosszalkodnak, hanem a deszkákon űzik nagy kedvvel csínytevéseiket, és hú de komolynak tartott művészeket vesznek rá erre. Az operaénekesek táncolnak, de még inkább viháncolnak a pódiumon, nekiszabadulva keresztül-kasul benyargalásszák. Az hagyján, hogy ők mókáznak, de a muzsikusok is ezt teszik látható örömmel, miközben nekik hibátlanul és átélten kell a hangszerükön is játszani, ami így többszörös koncentrációt igényel, de abszolút állják a sarat.
Hozzászoktak már, hogy jelmezt is adhatnak rájuk, alakítaniuk is kell, ha úgy adódik, énekelnek, vagy éppen bohóckodnak, és nem feltétlenül a zenekari árokban helyezkednek el, ugyanúgy látszanak mint a szereplők. Ezúttal azt játsszák, hogy pontatlanok, elkésnek, a legtöbben előadás közben érkeznek meg, keresik és foglalják el a helyüket. Nem egy tömbben helyezkedik ugyanis el a zenekar, hanem a színpad különböző részein, „foltokban”. Jókora kék hullámok képezik az Andrea Tocchio által tervezett díszletet, tán kartonpapírból kivágva, mint egy lelkes diákelőadáson. Szinte a hullámok alkotóelemei a zenészek. Ennek érdekében kék süveget is magukra öltenek. Hozzájuk is odamennek, őket is abajgatják a commedia dell'arte társulat tagjai, akik lényegében bemelegítenek az operához, ami a szünet után következik. Fischert sem hagyják békén, nagy hevületükben ledöntik a lábáról. Ő pedig kellő pajkossággal képes oldalt fekve vezényelni, kilóg alóla az Anna Biagiotti megálmodta, hosszú, könnyedén lenge köpenye, ami tán kissé varázsköpönyeg is, hiszen intésére születnek az akusztikai és színpadi csodák.
A szünet után Ariadné a fájdalom megtestesülése. Emily Magee, aki a milánói Scalában ugyanúgy fellép, mint a New York-i Metropolitan Operában, vagy éppen a Sazlburgi, illetve a Bayreuthi Ünnepi Játékokon, maga a megtestesült fájdalom. Mélyről fakadó, gyönyörűséges, mégis gyötrő hangok áradnak belőle. Az arcán ott a reménytelenség, hogy elhagyta őt Thészeusz, és éppen Naxosz szigetén, ezért itt várja vissza, itt vonul el a világ elől, és nagy nekikeseredésében itt készül elemészteni önmagát. Ide érkeznek Zerbinetta és bohóctársai, akik már az első részben is árasztották magukból a víg kedélyt, és mindent bedobnak, hogy megpróbálják jobb kedvre deríteni. Sugározzák magukból az életvidámságot. Zerbinetta egy áriát is előad, ami valóságos ars poetica a vérbő, örömeket habzsoló, az érzékiséget is jócskán kiélvező életről. A nemzetközileg szinten ugyancsak jegyzett müncheni szoprán, Anna-Lena Elbert nem csak énekesi, hanem színészi bravúrt is végrehajt, amikor ária közben a nyílt színen átöltözik, és mind tébolyítóbb nőnek mutatkozik, aki falja a férfiakat, eggyel meg sem elégszik. Nem csak a hangjában van ott az ellenállhatatlan csáberő, hanem a teste is vadítóan erotikus, miközben azért némi iróniával, gunyoros felhanggal adja elő az áriát, ugyanakkor férfi-őrjítően tébolyító. Le a kalappal! Ahogy a bohóctársai, Harlequin, Scaramuccio, Truffaldin, Brighella, azaz Gurgen Baveyan, Stuart Patterson, Daniel Noyola, Juan De Dios Mateos előtt is. Samantha Gaul, Olivia Vermeulen és Mirella Hagen nimfákként is nagy energiákkal, szépséges hangon, próbálkoznak jobb kedvre deríteni a váltig depressziós Ariadnét, aki, hiába minden igyekezet, elkeseredésében már a halálra készül. Amikor Andrew Staples megszemélyesítésében Bacchus, a bor és az élvezetek istene érkezik a szigetre, azt hiszi, a halál jött el érte, és ezt megadóan tűri. Egy pillanatra az is megfordul a fejében, hogy Thészeusz tért vissza. De aztán Bacchus és az elárvult nő szeme megakad egymáson. „Összelélegeznek”, egymásba szerelmesednek. A nagyon is földhöz ragadt bohócok és a légies nimfák mégiscsak segítettek a mély gödörből való kikecmergésből. Némi reményt csak sikerült adniuk a reménytelenségben. Elültették a boldogságcsírákat. Ariadné újra tanulja a boldogságot. Strauss gyakran harsogó zenéje továbbra is zeng, de némileg megszelídül. Örömzenévé, a szenvedés árán kiküzdött boldogság himnuszává válik.
Kedves, szarkasztikus animáció, árnyjáték segítségével Ariadné és Bacchus végül az egekbe szárnyalnak. A közönség is szárnyal, magába szippantott valamennyit a színpadon létrejött boldogságból, lelkesen ünnepli a produkciók létrehozóit, akik meghatottan visszaünneplik az érzékeny publikumot.