Az első az édesapám, Imre. Amikor megszületett, még Franklként regisztrálták, nagyapám csak pár év múlva keresztelkedett meg és változtatta a nevét a fellengzős Szentgyörgyire. A családi legendárium szerint másod-unokabátyja sugalmazására, aki viszont a sokkalta szebb és egyszerűbb Fraknóira váltott, s e néven, Fraknói Vilmosként lett híres tudós, akadémikus, sőt, egy ideig a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára is, kanonok, címzetes püspök. Mellékesen, nagyapa másik unokabátyja megtartotta a Frankl nevet, és Frankel Leóként, mint híres forradalmár vonult be a történelembe.
Édesapám, az elsőszülött Imre a négy Szentgyörgyi gyerek (három fiú, egy lány) közül kiemelkedett tehetségével, de egyetemre mégsem jutott – a történelmünk egyébként igen kiváló oktatásügyi minisztere, Klebelsberg Kunó által is támogatott numerus clausus miatt. Nagyapámnak pedig nem volt elég jövedelme ahhoz, hogy Imrét külföldre küldje tanulni. Imre így is képezte magát, mérlegképes könyvelő lett. Amikor lezajlott a nagy gazdasági világválság, 1933 körül jó állást kapott egy nagy német biztosítóvállalat magyarországi fiókjánál, aminek nem is sokára vezetője lett. Így már meg is nősülhetett, elvehette szerelmét, akinek már két-három éve udvarolt, a nagyon szép, és nem mellékesen okos, remek kézügyességű, igen jó családból származó Baumgarten Editet. Egy évre rá megszületett kislányuk, vagyis, én, aki a rémesen hosszú Zsuzsanna nevet kapta a keresztségben. Igen, megkereszteltek, mert édesapám igencsak buzgó katolikus lett felnőttként; Páter Révai volt a lelkiatyja a jezsuitáknál, s évente járt Manréza hiterősítésre. Mindez egyáltalán nem mentesítette munkaszolgálat alól, vagyis behívták a harctérre kirendelt halálraítéltnek, mert a származás számított a náciknál és csatlósaiknál, nem a vallás. (Az úgynevezett nürnbergi törvények szerint legalább mind a két szülőnek és a négy nagyszülőnek is „árjának”, „tiszta fajúnak” kellett lenni ahhoz, hogy valaki ne munkaszolgálatosként, hanem igaz keresztény férfiként pusztuljon el magyar katonaként, jó kétezer kilométerre a hazájától, a Don-kanyarnál.)
Édesapám a háború vége felé szökni próbált, már közel hazájához, a Beszkidek hegységben (jelenleg Csehország része), ám elfogták és annyira összerugdosták a hős magyar keretlegények, hogy eltört a mája. Még hazavánszorgott, de 1945 júliusában a kiváló orvosok minden igyekezete ellenére meghalt. A történetről részletesen írtam „A hetedik te magad légy” című életrajzi könyvemben (Typotex Kiadó, 2005).
Édesanyám itt maradt tehát férj, apa nélkül két gyerekkel, egy tíz- és egy kétévessel, meg a gyakorlatilag vak anyjával. A lakásunk belövést kapott, ezért másikba kellett költöznünk. Valamikor 1945 végén édesanyám véletlenül összetalálkozott egykori udvarlójával, akit azonban annak idején a szülei nem kedveltek és eltessékelték. A találkozáskor Lajos maga is egyedül élt, elvált emberként. A két magányos ember megörült egymásnak, és elhatározták, együtt fognak élni. Elcserélték a lakásaikat egy szép nagyra, egy Bauhaus épületben az újlipótvárosi Pozsonyi úton.
Ám ez nem bizonyult szerencsés lépésnek. Nagyszüleim nem véletlenül választották le a lányukat Lajosról. Ma azt mondanám, ő egy igazi lúzer volt. Az édesapja igen jó családból származott, orvosok, ügyvédek, birtokosok közül. Ám ő amolyan fekete bárányként nem tanult, inkább mulatozott, ivott. Ráadásul elvett egy fél-cigány lányt, született egy lányuk és egy fiuk. Voltaképpen a feleség tartotta fenn őket, takarításból, no meg a férj „menő” családtagjaitól jött segítségekből. Ám a mama a fiából mégiscsak urat akart nevelni, ezért elérte, hogy Lajos leérettségizzen, ami akkor, a múlt század elején-közepén még komoly pályalehetőségnek számított. Magántisztviselő lett, vagyis vállalatnál, nem állami munkahelyen dolgozott. Ám ellentétben édesapámmal, aki nagyon gyorsan futott fel a hivatali létrán, ő megmaradt kis fizetésű beosztottnak. Én kezdettől fogva ellenálltam, nem szerettem őt, mi több, jó tanuló kamaszként, bizony, le is néztem. Ehhez járult, hogy szegény Lajos rövidesen B-listára is került. (Hogy mit is jelent ez a kifejezés, manapság kevesen tudják. A Horthy-korszak találmánya volt, az első világháború után és a világválság idején, amikor sok embert kellett elbocsátani. A vállalatok és az állami hivatalok is két listát alkottak: az „A”-ba kerültek, akiknek az állása megmaradt, a „B-listásokat” pedig elbocsátották. Ezt a remek módszert 1945 után Rákosiék is átvették.) Keserves néhány hét volt, amíg szegény Lajos új állást talált. Az amúgy is a szívével bajlódó ember nagyon megtört és bizony, én sem segítettem a talpra állásban. De mégis volt valami, amiben közelebb kerültünk egymáshoz! Egyetlen szenvedélye a cigaretta volt, és abban is spórolt, ezért egy elmés kis szerkezet segítségével töltötte a hártyavékony papírszeletekbe a dohányt. Olcsó megoldás, ma már valószínűleg nem is ismerik. Én viszont egészen ügyes lettem a cigarettatöltés művészetében, ezzel tudtam neki kedveskedni. Voltaképpen szegény Lajos mostohám az életemre nézve hasznosnak bizonyult, mert nagyobb teljesítményekre sarkallt. Ma már szomorúan és rossz érzések nélkül gondolok rá, Isten nyugosztalja.
Hanem harmadik apám igencsak szerencsés választás volt.
Úgy történt, hogy édesanyám akkortájt, az ötvenes évek vége felé egy számára is megfelelő, jó munkát talált. Az akkori Könyvterjesztő Vállalat nagyobb vállalatokhoz árusító részlegeket helyezett ki. Édesanyám a Ganz-MÁVAG óriásvállalatnál kapott helyet. Szerette és a vásárlók is szerették őt. Szívesen csinálta ezt az emberközeli munkát, meg szépen keresett is, mert a fizetésének nagyobb része jutalék volt, és a kedves, barátságos, szép hölgytől szívesen vásároltak könyveket a dolgozók. Hanem az egyik szokásos éves leletárnál nagyon nagy hiány mutatkozott. Vizsgálat következett; lopás volt a gyanú. Természetesen őt is megvádolták. Valaki azt tanácsolta, forduljon segítségért a szakszervezethez. Meg is tette, behívták a nagy közalkalmazotti szakszervezet alelnökéhez. Mészáros elvtárs igen aktív és jóindulatú volt, sikerült is édesanyámat minden vád alól felmenteni. Kiderült, hogy a szarka az üzletben egyik társa, egy férfi volt, akit még le is csuktak.
Komoly következménye lett ennek az ügynek. Merthogy Mészáros elvtárs beleszeretett anyámba. Sok éve már özvegy volt, tehát meg is kérte a kezét. Édesanyám pedig nagymamám és a jó barátnője, az anyósom, Margit biztatására, igent is mondott. Mi már akkor házasok voltunk Gyurival, nem szóltunk bele, de voltképpen örültünk. Szerencsés választás volt. József, vagy nem sokkal későbbtől már Jóskapapa okos és nagyon jó ember volt. Nem túl szerencsés előélettel, így tehát számára is nagy lehetőséget jelentett, hogy készen kapott egy jó családot, két felnőtt, már házas gyerekkel.
Dabasi zsidó lány és egy helyi iparos voltak a szülei. A mama jómódú családból származott, szüleinek nagy élelmiszerboltja, vendéglője is volt a községben, annak központjában. Vásárnapokon annyira tele volt a vendéglő, hogy éjjel még az asztalokon is aludtak a vásárosok. Ám a házasság nem tartott sokáig, mert a mama némileg félrelépősnek bizonyult. Így, mivel elváltak, nem élvezhette az „árja-párja” lehetőséget a deportálások idején – őt is elégették Auschwitzban. Az árva Jóska gyereket pedig a nagyszülők a nagymama testvéréhez, egy jómódú kereskedőhöz adták, neki ugyanolyan korú fia volt: jól meglesznek majd egymással. Ám a nagybácsi inkább ingyen cselédként használta, míg dédelgetett fiúkat természetesen taníttatták. Így Jóska nagyon fiatalon katonának jelentkezett az éppen dúló első világháborúban. Sőt, a kommün alatt vöröskatona lett, nem véletlenül, hiszen szegény attól várta sorsa jobbulását. A Horthy-korszakban pedig még kevesebb lehetősége volt tanulni az egyébként nagyon értelmes fiúnak. Így hát vigéc lett. Hogy az mi? Utazó ügynök. Jó érzékkel elhelyezkedett egy nagy textilgyárnál, és csak kereskedőknek ajánlotta ki az új termékeket. Nagyon értelmes és kedves emberként sok megrendelést kapott, jól is élt belőle. Korán házasodott, felesége igazi „sólet” zsidó lány volt. Tanulatlan, kedvetlen. Gyerekük nem született, és az asszony, Bözsi betegségekbe menekült. Aminek meglett az ára, mert Jóska rátalált egy másik Bözsire, aki sok éven át a kedvese volt. Ez a „tartalék” Bözsi évekig abban reménykedett, hogy csak-csak eltávozik a folyton betegeskedő feleség és ő lép a helyére. Ám, a sors kaján fintoraként ő maga fél évvel a feleség előtt halt meg.
Jóska már a Horthy-időkben közel került a szociáldemokrata mozgalomhoz, érthetően, hiszen kiszolgáltatott gyerekként nőtt fel, nem tanulhatott, hiába volt éles esze. Aktív volt, megalakította az utazó ügynökök szakosztályát is a párt baloldali ágában. A felszabadulás után így szép jövő várt rá, még egy ideig képviselő is lett. Csakhogy a sztálinizmus közbeszólt. Unokaöccse, Bandi, a dédelgetett fiú továbbtanulhatott, jogász lett, védőügyvéd. Szépen ívelt felfelé a karrierje, államtitkár lett a negyvenes évek vége felé a Belügyminisztériumban. Ahol a minisztert Rajk Lászlónak hívták. Tehát? Tehát Dr. Szebenyi Endrét is felakasztották…
Érhető, hogy szegény unokatestvére, Mészáros József hosszú ideig erős halálfélelemben élt. Hiába, hogy a nagy karriert befutott rokon még csak nem is fogadta hivatalában, nem törődött vele, ez akkoriban az ÁVH előtt mit sem számított. De szerencséjére kimaradt mindebből, talán nem számított fontos tényezőnek, ám az átélt izgalmak, félelmek hatására életfogytiglan rátört a cukorbaj.
Az 1956-os forradalom után nem korrumpálódott, tisztességes emberként felívelt a sorsa és a legnagyobb szakszervezet alelnöke lett. Tényleg nem korrumpálódott, egyszerű lakásban élt, egy régi gangos házban, amit majd később, már újabb házassága után cserélt el egy modernebbre, de az is csak kétszobás volt. Szerette az életet. Cukorbaja mellett is jókat evett – zsíros ételeket, alföldi örökségként, amikre ha csak ránéztem, gyomorrontást kaptam –, és szeretett mértékkel nemes borokat inni. Ámbár igazi kedvencei mintegy örökségképpen mégis a savanyú alföldi borok voltak. És szeretett beszélgetni-vitázni is, kiváló debattőr volt. Ám volt egy nagy szenvedélye; számunkra némileg megterhelő módon, szenvedélyes ultijátékosként lecsapott ránk, mármint Gyurira és rám, amikor megtudta, hogy jó játékosok vagyunk. Ahogy megérkeztünk hozzájuk, már kapta elő a paklit és haladék nélkül játszanunk kellett. Persze, nem volt ez igazán rossz dolog, a tétek pedig igencsak alacsonyan szálltak: 10 filléres alapon játszottunk, a legnagyobb szerencsével is csak néhány forintot lehetett nyerni. Nem is a nyereség számított neki és nekünk se, hanem a játék, no meg az ízes bemondások, ugratások. Az ultinál erőteljesebb és némileg összetettebb tarokkban is ez (volt) az igazi élvezet. Nem tudom, vajon játszik-e ma bárki is ultit, tarokkot, mert napjainkban a szerintem rémséges, vad póker uralkodik.
Szép és sikeres lett ez a kései házasság mindkét résztvevőjének. Anyu megtanulta, hogyan kell bánni a cukorbajjal, Jóskapapa pedig boldog volt új, őt nagyon kedvelő családjával. Amint nyugdíjba ment (inkább küldték), persze lejjebb került az előnyökben, s csak egy, de fontos dolog maradt. Lényegében minden évben utazhattak „nyugatra”, főleg Svájcba szerettek menni, távoli rokonokhoz. Kaptak útlevelet és persze némi dollárt is.
Jóskapapa fantasztikusan viselkedett, amikor kiderült, édesanyámat elkapta a mellrák, és csonkolni kellett. Ám amikor anyám felajánlotta, hogy váljanak el, hiszen ő már nem ép asszony, valóságos dührohamot kapott. Ezt feltételezni róla, ő így is szereti, nagyon. Egyébként szerencsére, édesanyám még 19 évet élt teljes épségben a műtét után. Ám egy idő után a papánál aggasztó jelek mutatkoztak, feledékenység, kapkodás, állandó keresgélés. Bizony, elkapta az öregkori demencia. Szeretetből mondom, hogy szerencsére nem tartott sokáig, a felerősödött cukorbajával párban rövidesen ki tudott szállni a földi létből, elkerülve a végső megaláztatásokat. Akkor még így mondták: szép kort ért meg a 79 évével.
Három apát adott nekem a sors. Vagy úgy mondom inkább, hogy a magyar náci-fasiszta rendszer, amely fiatalon, alig 39 éves korában megölte erős, rendkívül intelligens, szép édesapámat. Őt valósággal imádtam, a másodikat elviseltem, de lenéztem, ám a harmadik apám némi jóvátételt hozott. Amikor e sorokat írom, már a legidősebbnél, Jóskapapánál is tíz évvel többet értem meg. Ideje volt tehát, hogy itt emlékeztem rájuk.
