Az erdélyi zokniárus nem egyetlen személy. Lehet férfi vagy nő, fiatalabb és idősebb. Nejlon szatyrában gyári csomagolású zoknik, sok. Valószínűtlenül olcsón adja őket, még akkor is, ha ezek a darabok, hm, nem mondhatók márkásnak. Mégis, ennyire olcsón akkor lehet árulni, ha kiraboltak egy balesetet szenvedett, felborult kamiont, vagy ha sikerült mindenféle adót, vámot kikerülni. Olykor mást is árusítanak, lepedőt, nadrágszíjat, kést. Ám biztosra csak a zoknikínálat vehető. A lepedő lenvászon, erős és természetes anyag, de piszkosfehér színű, jó árnyalattal sötétebb, mint nálunk kapható társa. A bőr öv másodosztályú, nem az öröklétnek készült. A kések készletet alkotnak, érthetetlenül olcsó az egész pakk.
Az erdélyi zokniárus rámenős, már-már erőszakos. Mindenesetre nem adja fel egykönnyen. Számára a „nem” nem azt jelenti, hogy nem, hanem csak azt, még dolgozni kell az ügyön. Néha olyan agresszívek, hogy az emberben felötlik, vajon ha nagyobb címlettel fizetek, megkapom-e a visszajárót. Tudnak esdekelni, szinte könyörögni. nem mulasztják el megemlíteni, hogy erdélyiek (amiről a magyar igazolvánnyal a kezében, az SZTK előtt kéregető bácsi, vagy a piaci koldus jut az eszembe, akinek a legfőbb érve szintén az erdélyiség).
Van néhány jól betanult szövegük. Például, negyven perc múlva indul a vonatom, ezek a zoknik a nyakamon maradtak. Adok önnek egy párat ingyen. Azzal a kezembe nyomja. Az ember ösztönösen megfogja, ne essen le a földre. Mennyit ad érte? – kérdezi rögtön. Ha nem adom vissza abban a pillanatban a zoknit, és lépek odébb tiltakozva, veszítettem. Mert bármekkora összeget mondok, innentől már alkuszunk. Máskor a buszmegállóban ülő, gyanútlan öregúrnak szinte az ölébe dobják, öt pár, összekötve. Megint az ösztönös mozdulat, elkapja. és ha már a kezében van, mentális vesztes. Az erdélyi zokniárus a koldus, a fekete kiskereskedő és az útonálló sajátos elegye, némi ösztönös pszichológiai érzékkel.
Hanem egyszer, a buszmegállóban elbeszélgettem az egyikükkel. Valójában jobbára ő beszélt, én csak a legelején kérdeztem valamit, aztán jószerével hallgattam. Meséli, egy hetet töltenek Magyarországon, egy hetet odahaza. Ha jönnek, este indulnak, hajnalban érkeznek. Van állandó szállásuk a városban. Most is, a két gyerek a vasútállomáson, ők a feleségével árulnak. A gyerekekre nem vigyáz senki. Lelkükre kötötték, innen nem mozduljanak. Egy-egy kiflit adtak a kezükbe, mert több forintjuk nincs is, el kell adni, hogy valami rendes étket adhassanak a gyerekeknek. Miközben mesél, nem nyom zoknit a kezembe, sőt az övében sincs. Pihen, talán több óra ácsorgás után. Ez nem betanult szöveg, nem látszik annak, kiszakadt belőle. Mekkorák a gyerekek? Hat és kilenc. A kisebb lány, a nagyobb gyerek.
Épp a minap jutott eszembe, régen láttam erdélyi zokniárust. Öt éve? Hét? Tíz? Vajon mi lett velük? Románia elhagyta Magyarországot az egy főre jutó GDP-ben, a minimálbér vagy a pedagógusbér magasabb, mint itt. Lehet, hogy Erdélyben már senki sem szorul rá arra, hogy éjjel utazzon, gyereket vasútállomáson hagyjon, koldulva-erőszakoskodva árusítson? Vagy csak, ó jaj, a hatóságok léptek fel, itt vagy ott, keményebben és sikeresebben a gazdasági bűnözés, a fekete kereskedelem ellen?
A szerző tanár.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
