Sopánkodik a miniszter, amikor a kiskereskedelmi forgalom alakulásáról szól. Azt ugyan nem mondja ki, hogy megroggyant, ám elismeri a nagymértékű forgalomcsökkenést. És csodálkozik. Mi meg azon csodálkozunk, hogy ő csodálkozik. Nem ártana előbb az okokat megvizsgálni, aztán összehívni egy hozzáértő konzíliumot a gyógymód kimunkálására. Lenne miért.
Magyarország határainak hossza 2215,3 kilométer, ebből Ausztriával, Szlovákiával és Romániával összesen 1456,9 kilométer hosszan találkozunk, ami a teljes határhossz 65,7 százaléka.
Ha eddig nem tűnt fel - bár már sokan szóltak róla, csak valahogy nem jutott el az információ a megfelelő helyre, vagy eljutott, de minek, szóval - a nyugati határszélről és annak bizonyos mélységéből az emberek Ausztriába mennek vásárolni. Nem ok nélkül, mint erről már korábban, többször, több helyen szó volt. Csak emlékeztetőül: a jobb minőség okán. (De a gyerekeket is nagyon sokan a nyugati szomszédhoz viszik tanulni.) Kettős oka is van tehát a jószomszédi viszonynak.
A szlovák határ magyar oldaláról az eddigi információk szerint 50-100 kilométer mélységből is érdemes átmenni vásárolni, ha a nagy bevásárlás kerül sorra. Több tízezer forintos tételnél bizony az elhasznált benzin költsége mellett is bőven megéri. Különben nem mennének. Ennyire egyszerű. Pláne, ha egy szomszéd is társul, rögtön feleződik az üzemanyagköltség, így még jobban megéri.
Hihetetlen, de még a csomagfeladás ára is szinte töredéke az itthoni postaköltségeknek. Sőt, Szlovákiába még a vashulladékot is érdemes átvinni, mert euróért veszik át. Remek éttermeik vannak, bizony megfizethető áron, megfelelő minőséggel és éttermi színvonallal. És ha már úgyis ott vannak, miért ne! Ez nem urizálás, pontosabban nem ez az urizálás…
Miért lenne más a helyzet a román határ mentén? Ugyanazok a multi láncok kínálják az áruikat (sőt olyanok is, amelyek itthon még ismeretlenek), egy bevásárlás ott is jelentős pénzmegtakarítással jár. És ami megdöbbentő, a szabályosan csomagolt, ellenőrzött, a hazaiakkal azonos helyről származó kiskerti zöldség vetőmagok is lényegesen olcsóbbak, mint itthon.
Nem sorolom tovább. Az osztrák oldalon hol olcsóbb, hol drágább a vásárlás, de a minőség, mint ismert (még) jobb, mint a Lajtától keletre. A déli szomszédainknál nem ismerem az aktuális állapotokat, már ami az élelmiszereket, napi háztartási cikkeket illeti, de az biztos, hogy a szabadkai piacon nagy a magyarországi magyarok költése.
Az üzemanyag ára hektikus, néha előfordul, hogy még tankolni is olcsóbb valamelyik szomszédnál. Tehát úgy tűnik, aki teheti, jobban jár, ha nem itthon vásárol. És ez nem az ő hibája. Szomorú fizetések, szomorú nyugdíjak, a költés szerkezete sem túl vidám, s ha egyszer piacgazdaságról papolunk, akkor tessék elviselni, hogy egyre komolyabban vesszük. Természetesen nem jár át mindenki, de a nem itthon elköltött pénz a jelek szerint olyan nagyságrendű lett, amit már nem lehet szó nélkül hagyni.
Ezzel a pár sorral nem kívántam feltalálni a melegvizet, van már a csőben lyuk, csak jó lenne, ha végre valami megoldásféle kezdene csordogálni belőle. Mert ami van, azt már ismerjük. De mi lesz? És kivel? És lehet-e, szabad-e majd neki fordítani a dolgokon?
Miért kell kivéreztetni az embereket? Nem kellene zsonglőrködni a számokkal, hogy ennyi, meg annyi az átlagjövedelem, a megtakarítás és az átlagnyugdíj. A valóság más, nagyon más. Lehet, hogy a számok stimmelnek, de ettől még az emberek nem élnek jól, ellenkezőleg: a többség még elfogadhatóan is alig. Ideje lenne már a valósággal tisztában lenni, a majd tízmillió magyar nem a top száz, vagy a top ezer!
Mire ez a gazdasági ámokfutás? Nem volt még elég? Szomjazzuk már a csodatevő gyógyvizet! Csak most még a kupak is a flakonon marad, így még lassabban csorog, és sokszor még mellé is megy.
A szerző agrármérnök.