- A kitartás csúcsán – Hatvanévesen nyert paralimpiai bronzérmet egy német tollaslabdázó

A 60 éves Thomas Wandschneider 2000-ben szenvedett közlekedési balesetet, amikor egy kukásautó nem állt meg a piros lámpánál és oldalról nekicsapódott a zöld jelzésen szabályosan áthaladó gépkocsijának. A férfi beszorult a roncsba. Megérkeztek a mentők, rendőrök, tűzoltók és hallottam, ahogy egymás között arról beszélgettek, hogy ebből a kocsiból nem húznak ki élő embert, ekkor elkezdtem kiabálni és a kocsim oldalát ütögetni, nagyon csodálkoztak, amikor élve ott találtak – mesélte Wandschneider. - Miután kihúztak, még fel is álltam, a mentősök ezt nem ajánlották, de én közöltem, hogy most hazasétálok, igaz két lépés után összeestem és a kórházban tértem magamhoz. Először még azzal biztattak, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz, úgy fogok sétálni, mint a balesetem előtt, de hamar kiderült, hogy ebből nem lesz semmi.

Wandschneider elmondta, már hazakerült, amikor egyik éjjel azt álmodta, hogy az orvosok arról beszélnek a feleségével, hogy fekvőbeteg marad élete végéig és csupán pár éve van hátra. A párja megerősítette, hogy elhangzott ilyen beszélgetés.

Ez pár napig nagyon megviselt, de aztán elkezdett dolgozni bennem a dac, a büszkeség, és eldöntöttem, hogy változtatok ezen a helyzeten – hangsúlyozta Wandschneider. - Az ágyban fekve elkezdtem különböző gyakorlatokat csinálni. Eleinte persze alig tudtam mozgatni a karjaim, de hetek, hónapok alatt egyre többet tornáztattam magam és négy év alatt sikerült eljutnom odáig, hogy be tudtam ülni a kerekesszékbe. Újabb hetek, hónapok teltek el, amíg annyi erőm lett, hogy hajtani is tudtam a széket – emlékezett.

A férfi a Facebookon talált rá a lakóhelye közelében egy paratollaslabda-csoportra, belépett és elkezdett edzésekre járni. A jó társaság, a rendszeres mozgás hatására egyre jobb lett a fizikai és mentális állapota. Hat évvel ezelőtt az egyik sporttársa megjegyezte, ha ilyen ütemben halad előre, akkor eljuthat a paralimpiára is. Wandschneider tovább ment az álmodozásban, a kijutás mellett az éremszerzést is kitűzte célként maga elé.

Beköltöztem egy lakókocsiba, ami a csarnoknál parkolt, hogy ne veszítsek időt és energiát az ide-oda utazással és elkezdtem a paralimpiai felkészülést – idézte fel a kezdeteket Wandschneider. - Az időm nyolcvan százalékát a lakókocsiban töltöttem, a feleségem ebben is támogatott, nagyon hálás vagyok neki. Minden nap kétszer edzettem, a hétvégén versenyeken vettem részt, persze eleinte mindenki legyőzött, de ettől nem ment el a kedvem, ez motivált arra, hogy még többet gyakoroljak hét közben. Az ellenfelek nagypapának, bácsinak neveztek, de nem volt ezzel semmi gondom, négy gyermekem van és két unokám, nagyon büszke vagyok rájuk. Sokáig nem vettek komolyan, de ez sem zavart. Ahogy korábban is történt, idővel elkezdtek javulni az eredményeim.

A sportember megszerezte a részvételi jogot a párizsi játékokra, ahol ellenfelei többsége 25-30 évvel fiatalabb volt nála. – Párizs maga volt a csoda, amíg a versenyem tartott, csak a célt, a dobogót láttam magam előtt, semmi más nem vonta el a figyelmem, nagyon sokat jelentettek a családomtól érkező buzdító videóüzenetek és természetesen a rengeteg biztató sor, amiket idegenektől is kaptam – idézte fel Wandschneider. - Persze, amikor megvolt a bronzérem, akkor kiengedtem a gőzt, óriásit buliztunk utána. – Nekem az segített, hogy volt egy elérhetetlennek tűnő, de kitartással mégis megvalósítható célom – mondta Wandschneider. - Eldöntöttem, mit akarok, nem az akadályokkal foglalkoztam, hanem az álmommal. Fantasztikus érzés az egész út, ahogy haladsz előre és azt látod, hogy egyre közelebb kerül hozzád az, ami lehetetlennek tűnt. Ha nem lettek volna ilyen céljaim, már nem élnék. Elárulta, már kitűzte maga elé az új célt, a 2028-as Los Angeles-i paralimpián szeretne még jobb eredményt elérni, mint Párizsban.