1990. december 28. és 1997. október 24. között vetítette a Magyar Televízió azt a 357 részből álló filmsorozatot, ami először mutatta meg nekünk a burzsoá nyugat hanyatlónak és vadnak kikiáltott kapitalizmusát. A rendszerváltás évében és sűrűjében jártunk, dőltek a tabuk, nap mint nap rácsodálkoztunk valami ismeretlenre, újdonságra, számunkra szokatlan dologra. Nyugati autók váltották a köztereken a Trabantokat, Ladákat, színesedtek az utcák a reklámtábláktól, a kirakatokba olyan termékek kerültek, az élelmiszerboltok olyan árukat kínáltak, amiket mi csak külföldre kitántorgott rokonainktól kaptunk hébe-hóba, illetve, amit csak valutáért vásárolt, vagy vendégségben véletlenül elöl hagyott, színes magazinokban láttunk.
Aztán egyszer csak, a semmi közepébe berobbant a Dallas! Péntek esténként kiürültek az utcák, megállt az élet, a járművek üresen rótták köreiket, és minden nappaliban, konyhában, hálóban, kocsmában kékesen villódzott a fény, amibe napsárgán szikrázott a főcím: Dallas! Minden szem a képernyőre tapadt, és mivel akkoriban még nem szúrtak ki a nézőkkel, tehát nem volt reklámszünet, ezért nagyjából ötven percig körömlerágós némán – vagy élénken kommentálva a történteket – bámultuk a különleges, távoli világot. Először nyílt lehetőségünk bepillantani az (amerikai) felső tízezer elegáns és pazar életminőségébe. Alig vártuk a hétfőt, hogy beérjünk a munkahelyünkre és végre kitárgyalhassuk az utolsó epizódot, de az utcán, boltokban ismeretlen emberek is leálltak egymással megvitatni a látottakat. Szemtől szembe, vagyis face to face, nem pedig a Facebook névtelen személytelenségébe burkolózva. Beszédtéma volt a két testvér ádáz küzdelme a pénzért, a sikerért, tátott szájjal bámultuk, ahogy üzletnek nevezett akcióik alkalmával tönkreteszik egymást, az addig barátoknak vélt emberek hirtelen ellenfelekké váltak, évtizedes kapcsolatok szűntek meg egy másodperc alatt. Láttunk felhőkarcolókban luxusirodákat, pazar ételkölteményeket versus gyorsételeket, hektoliterszám folyó wishkey-t, tarka koktélokat, álszerelmeket, és valódi prostituáltakat, beleláttunk egy gazdag, déli család fényűző mindennapjaiba, olyanba, amiről mi csak álmodni sem mertünk, de nem is tudtunk volna, hiszen nem volt élményanyagunk hozzá.
A Ewing családtól viszont hétről-hétre megkaptuk vágyaink netovábbjainak adagját, és még sok minden mást is.
Az megvan, hogy a 90-es évekbeli házibulin néztük a Dallast, és annyiszor töltöttünk, ittunk – persze, a magyarviszkit: apuka dugi házipáleszét – mint a rosszfiú Jockey a képernyőn, és a végére már nem voltunk szomjasak?
Tegyük a szívünkre a kezünket, X-generációs hölgyek! Tizen-huszonévesen Jockey-val jártunk volna, de Bobbyhoz mentünk volna férjhez, ugye? És inkább izgi Samanthák lettünk volna, mint uncsi Pamelák – önök is jobban bírták volna az előbbi asszonykát, ugye, urak?
Szappanopera – ízlelgettük a szót, és elképzelni sem tudtuk, mitől szappan és mitől opera. A szóösszetételben a szappan szó korabeli, amerikai rádiósorozatokra utal, amelyeket nagy szappangyártó cégek szponzoráltak, az opera szó pedig a műfaj drámai cselekményét hasonlítja a zenei operáéhoz. Sok mindent nem tudtunk, ismertünk, de a végtelennek tűnő sorozat részei pótolták az addig eltelt negyven év elmaradásait, igényeink lettek, gazdagok és szépek akartunk lenni. És szabadok.
