1990. december 28. és 1997. október 24. között vetítette a Magyar Televízió azt a 357 részből álló filmsorozatot, ami először mutatta meg nekünk a burzsoá nyugat hanyatlónak és vadnak kikiáltott kapitalizmusát. A rendszerváltás évében és sűrűjében jártunk, dőltek a tabuk, nap mint nap rácsodálkoztunk valami ismeretlenre, újdonságra, számunkra szokatlan dologra. Nyugati autók váltották a köztereken a Trabantokat, Ladákat, színesedtek az utcák a reklámtábláktól, a kirakatokba olyan termékek kerültek, az élelmiszerboltok olyan árukat kínáltak, amiket mi csak külföldre kitántorgott rokonainktól kaptunk hébe-hóba, illetve, amit csak valutáért vásárolt, vagy vendégségben véletlenül elöl hagyott, színes magazinokban láttunk.
Aztán egyszer csak, a semmi közepébe berobbant a Dallas! Péntek esténként kiürültek az utcák, megállt az élet, a járművek üresen rótták köreiket, és minden nappaliban, konyhában, hálóban, kocsmában kékesen villódzott a fény, amibe napsárgán szikrázott a főcím: Dallas! Minden szem a képernyőre tapadt, és mivel akkoriban még nem szúrtak ki a nézőkkel, tehát nem volt reklámszünet, ezért nagyjából ötven percig körömlerágós némán – vagy élénken kommentálva a történteket – bámultuk a különleges, távoli világot. Először nyílt lehetőségünk bepillantani az (amerikai) felső tízezer elegáns és pazar életminőségébe. Alig vártuk a hétfőt, hogy beérjünk a munkahelyünkre és végre kitárgyalhassuk az utolsó epizódot, de az utcán, boltokban ismeretlen emberek is leálltak egymással megvitatni a látottakat. Szemtől szembe, vagyis face to face, nem pedig a Facebook névtelen személytelenségébe burkolózva. Beszédtéma volt a két testvér ádáz küzdelme a pénzért, a sikerért, tátott szájjal bámultuk, ahogy üzletnek nevezett akcióik alkalmával tönkreteszik egymást, az addig barátoknak vélt emberek hirtelen ellenfelekké váltak, évtizedes kapcsolatok szűntek meg egy másodperc alatt. Láttunk felhőkarcolókban luxusirodákat, pazar ételkölteményeket versus gyorsételeket, hektoliterszám folyó wishkey-t, tarka koktélokat, álszerelmeket, és valódi prostituáltakat, beleláttunk egy gazdag, déli család fényűző mindennapjaiba, olyanba, amiről mi csak álmodni sem mertünk, de nem is tudtunk volna, hiszen nem volt élményanyagunk hozzá.
A Ewing családtól viszont hétről-hétre megkaptuk vágyaink netovábbjainak adagját, és még sok minden mást is.
Az megvan, hogy a 90-es évekbeli házibulin néztük a Dallast, és annyiszor töltöttünk, ittunk – persze, a magyarviszkit: apuka dugi házipáleszét – mint a rosszfiú Jockey a képernyőn, és a végére már nem voltunk szomjasak?
Tegyük a szívünkre a kezünket, X-generációs hölgyek! Tizen-huszonévesen Jockey-val jártunk volna, de Bobbyhoz mentünk volna férjhez, ugye? És inkább izgi Samanthák lettünk volna, mint uncsi Pamelák – önök is jobban bírták volna az előbbi asszonykát, ugye, urak?
Szappanopera – ízlelgettük a szót, és elképzelni sem tudtuk, mitől szappan és mitől opera. A szóösszetételben a szappan szó korabeli, amerikai rádiósorozatokra utal, amelyeket nagy szappangyártó cégek szponzoráltak, az opera szó pedig a műfaj drámai cselekményét hasonlítja a zenei operáéhoz. Sok mindent nem tudtunk, ismertünk, de a végtelennek tűnő sorozat részei pótolták az addig eltelt negyven év elmaradásait, igényeink lettek, gazdagok és szépek akartunk lenni. És szabadok.
De mivel ez egy tévéműsor, azt nem tanultuk meg belőle, hogy mindez csak illúzió. Így történhetett meg az, hogy az 1994-es országgyűlési választások előtt egy társammal kopogtatócédulát gyűjtöttem Jockey Ewingnak a Józsefvárosban.
Akkoriban valami műsorpolitikai döntés értelmében áttették a sorozatot péntekről vasárnap kora estére. A képlet változatlan volt, az utcák, terek üresek voltak, a lakásokban kékesen villódzott a tévé képernyője, és a kopogtatócédula gyűjtőket elküldték – ha szerencsénk volt szimplán csak melegebb éghajlatra. Estébe hajlott a délután, éhesek voltunk, fáradtak a sok gyaloglástól, a kislányom is velem volt. Becsengettünk egy rosszabb környéken álló, háromemeletes ház egyik soron következő lakásába, ahol egy jól öltözött, harmincas nő ki is nyitotta az ajtót. Udvariasan köszöntünk, elmondtuk, kinek és mit gyűjtünk, de ő a tévében átélt cselekmények hatása alatt állt (ld. mákony), így nemigen értette, mit akarunk. Türelmesen elmondtuk még egyszer. Akkor sem villant a tekintetében az értelem. Ekkor lett elegem, és a harmadszori visszakérdezésére, pikírten válaszoltam. “Jockey Ewing-nak gyűjtünk kopogtatócédulát.” A hölgy szeme felizzott. “Dzsokinak? Most van a tévében!” mutatott a készülékére. “Igen, neki. Azért jöttünk most” - válaszoltam kedvesen, miközben a társam a kabátomat rángatva a fülembe susogta, hogy “Diszkvalifikálni fognak minket, ne csináld már”!, de akkor én már vérszemet kaptam. Mindig is imádtam az abszurdot. “Na jó, jöjjenek be, maguknak odaadom, nagyon bírom Dzsokit. Megmondják neki?” Nem ragozom tovább. Megkaptuk a kopogtatócédulát. Csupán két dolog okozott gondot. Az egyik, hogyan írja le, hogy Ewing. Mondtam, írja úgy, mintha magyarul leírná, hogy hosszújjú ing, ettől a hölgy felvidult.
A másik apróság az volt, hogy megkérdeztem tőle, tudja-e milyen párt színeiben indul a mi Jockey-nk a magyar országgyűlési választásokon. Röpke homlokráncolás után közölte, hogy “Dzsoki az olajvállakozók pártjának vezetője”.
A Dallasnak vége. illúzióink elfogytak. Sokan lettek szépek, kevesen gazdagok. Szabad viszont senki.
Ennek az írásnak az apropója, hogy személyesen találkozhattam Patrick Duffyval, a Bobbyt alakító színésszel, akit – emlékeznek? – anno vissza kellett írni a sorozatba, mert a világon nők milliói követelték ezt a filmgyártó MGM-től. Jelentem, Patrick hetvenöt évesen is sármos, kedves fickó, huncutul mosolygó szeme van, buddhista, és jó színész. Ezt abból szűrtem le, hogy a JUNO 11 Distribution által forgalmazott, Lepattanó című, magyar mozifilmben láttam őt, ahol Scherer Péter, Györgyi Anna, Elek Ferenc, Mucsi Zoltán, Olt Tamás, Ónodi Gábor és Harmath Imre mellett ő a film egyik kulcsfigurája. Ki mást is játszhatna a mi Bobbynk, ha nem egy Amerikába távozott, magyar focistát, aki rengeteg pénzzel megtámogat egy pöcifoci, bocsánat: szektorlabda csapatot.
“Különleges volt számunkra, mert sorozat volt. Ráadásul amerikai, és valóságshow-szerű, olyan karakterekkel, amik a mi akkori világunkban meghökkentőek voltak" - idézte fel Kertész Zsuzsa bemondónő, aki feledhetetlen orgánumával, csilingelően tiszta hangon sorolta fel a főszereplőket a film főcímzenéje alatt.
"Volt benne gaz, mindenkin, és minden erkölcsi normán áttipró, csak önérdeket hajszoló szörnyű kapitalista (Jockey), az ő ellenpontjaként egy csupa jót akaró, őszinte, szeretni való szépfiú (Bobby) – a nők szíve sosem szűnt meg érte dobogni, aztán egy jóságos, Szabó néni-szerű nagymama (Ellie), egy csupa rózsaszín cicalány ((Lucy). Akkor megdöbbentünk, hogy mindez létezhet. Természetesen csak Amerikában. Ma már rádöbbenünk: nálunk is ilyen az, ha VALAMI AMERIKA! Személyesen is sokat köszönhetek a hosszú sorozatnak – a forintokon kívül – mert nagyon szerettem a szinkronba járni, a nagy és csodálni való szinkronrendezők munkáját figyelni (Tomasevics Zorka, Wessely Ferenc, Vajda István, Hazai György). Bár lenne hely mindegyikük nevének felsorolására! szerettem a rendkívüli színészi alakításoknak részesévé válni, emberi mivoltukkal is együtt lenni. Valamennyiük hangja a fülembe cseng.
Még azt is szerettem, hogy aki már tudta, mi lesz a folytatás, csak huncutul mosolygott, és nem törte meg a titoktartási fogadalmat.
Lehetőséget kaptam a nagybetűs Magyar Rádióban egy késő esti élőműsor szerkesztésére, vezetésére, amiben az akkor számunkra szokatlan, betörő témákat szakemberekkel, betelefonáló hallgatókkal megvitathattuk. Különlegessége volt az adásnak az is, hogy az aznapi, frissen vetített részhez kapcsolódóan – köszönet több leleményes Kertészgyerek tanítványnak – még rejtvényeket is eszkábáltak hirtelen.
Ugyancsak a filmsorozat kultuszának velejárója volt, hogy Dallas-klubok alakultak, éttermek vették fel a Dallas nevet, színtársulások formálódtak, természetesen a kalaptól a csizmáig, és egyéb kellékek bevetéséig, a hű igazodás, és átlényegülés reményében. A Dallas hangjaként sorra kaptam a meghívásokat, és máig őrzök egy trikót – ha elfeledném a sorozatot – emlékezőképességem javítására.”
