Szóval rákattintok a riportra és meglepődöm. Ugyanis az a hihetetlen fölényes gőg, a magabiztos pillantások, a „húzzál bőrt a fogadra, kisfiam” stílus megkopottá vált, erőltetetté.
A gyöngyöző homlokok, a rakott hajú hölgy feszült penge szája, a diplomatafi infantilis, buta parókája, a hebegő tényezők mind mind erőltetettek. Vagy Nagy Feró, szegény, aki olyan mint a Vukban a malac, aki azt hiszi, szeretetből etetik. Maga a kondás végtelenül megfáradt, az egykor jól koreografált, pajkos grimaszok talmiak, hebegése minden csak nem államférfiúi, mögötte pár csinovnyik, az ajkáról csenik el a szavakat, látszik, hisznek, hinniük kell, mert ez a lételemük. Egy gyülekezeti szeánszt látunk, összekötve egy paplanos árubemutatóval.
Nézem a pergő képkockákat és régi emlékek törnek felszínre. Mikor összeszedtük a bátorságunkat és elhatároztuk, elindulunk külföldre a három gyerekkel, tudtam, pénzt kell keresni gyorsan. Sokat. A közösségi médiában meghirdettem, hogy kedves emberek, évekig ingyenes volt a street art, vihette, aki akarta - ismerek olyan gyűjtőmet, akinek 350 képe, matricája volt, vagy van tőlem otthon - de most baj van, szeretném, ha támogatnátok. Az volt az akció lényege, hogy bármekkora összegnek örvendek. Én festek megadott témára, a megrendelő pedig adománnyal támogat, az összeget maga határozza meg. Be is indult a folyamat és nagy meglepetésemre tömegével tűntek fel szponzorok. Volt aki 50 000 forintot utalt, úgy hogy át sem vette a képét, volt aki 500 forintot hagyott egy borítékban a postaládában. Rendeltek ismerősök és ismeretlenek, a volt várigazgató a kertjébe festetett graffitit, volt, aki gyerekszoba dizájnt akart, volt, aki kocsikereket álmodott. Egy hónap alatt 2500 font összejött. A csúcs az volt, hogy két rendőrnyomozó is megtalált és mondták, hogy hát, nos, ismernek ugye korábbról, de most szeretnének segíteni, mert hiteles vagyok. Rám bízták a sátor díszítését a lagzijukra.
Egy nap üzenetet kaptam Éppen a suliban készültem órára és elkerekedett a szemem. Egy helyi fideszes potentát keresett meg azzal, hogy hallja miben vagyok és egy nagyobb összeggel szeretné Odüsszeiámat támogatni, megvenné például a hajó tatját, vagy a vitorlavászont.
Azt feleltem, ne haragudjon, de nem fogadhatom el. Erősködni kezdett, hogy bár más csapatban játszunk - édes istenem, milyen csapat...? - de szeretne mégis utalni. Nagyon idegenkedtem már a beszélgetéstől is. Ismertük egymást, Eger kis város. Udvariasan próbáltam kifarolni, de csak nem ment. A mondat zuhatagai csak jöttek és jöttek, én meg szabadkoztam. Végül stílust váltottam. Megmagyaráztam, hogy ugye nem gondolja, hogy független emberként, felvállalható az a szégyen, hogy - hiába magánpénz lenne, de mégis köthető a Fideszhez - én bármilyen összeget elfogadok, majd a tömeg huhogása és nyerítése közben úgy lovagolok ki a városkapun, hogy mindenki tudja, az állampárt támogatta a rebellis történelemtanár elutazását. Micsoda szégyen lenne, micsoda megaláztatás. Mikor látta, hogy nem fog menni a terv, személyes húrokat kezdett el pengetni. Szó szót követett. Összevesztünk. Letiltottam.
Csak a szüleimnek és a feleségemnek meséltem el a sztorit. Pár hét múlva egy kolléganőm, aki nem kedvelt, kuncogva vont félre és kérdezte, igaz hogy én elhajtottam a francba az XY-t? Nevetve mondta: azzal van tele a város, hogy "ilyenek ezek, ellökik a segítő kezet, hálátlanok". Én meg csak pislogtam, igaz, az engem nem kedvelő hölgy viselkedése, drámaian barátságosba fordult ezzel a nappal. Végül, és ez nagyon fontos momentum, a "nemszeretem" támogató nélkül is pont annyi pénz jött össze, ami kitartott addig, amíg az első munkámat megszereztem Skóciában.
Pár év múlva először mentem haza. Meghívtak az Alföldre egy tanya bulira. Boldogan csacsogtam magyarul, régen nem látott barátok ölelgettek, jókat beszélgettünk, kicsit talán többet is ittam a kelleténél, kaviáros szendvicseket majszoltam, sétáltam a rónán. Már este fele volt, mikor egy barátom mellém ült és mondta, hogy van egy kellemetlen híre. Felvontam a szemöldököm, mi lehet kellemetlen itt a paradicsomban? Feszengve válaszolta, hogy úton van ide egy egri fiatal fideszes potentát - őt egy másik alkalommal hajtottam el, nem vállaltam el neki egy munkát - és vele van egy korábbi, köztudottan alkoholista miniszter fia, meg még egy haverjuk. Azért szólt, mondta, hogy fel tudjam készíteni az arcom a dologra, majd zavartan otthagyott.
Két óra múlva befutott a kocsi , az éjszaka közepén. Diszkrét, fekete, nagy. Megfogadtam, hogy inkább leharapom a nyelvem, de semmi rosszat nem szólok, hiszen sem jogom, sem kedvem nincs Rózsa Sanyit játszani a nagy laposon. Udvariasan kezet adtam, s félre vonultam a társaságukból. Teltek az órák, melléjük keveredtem, beszélgettek, ettek, ittak, nevetgéltek, mindenkit megbűvölt a hely. Enyhült a gyomoridegem.
Hajnalban bementem egy kávét inni a nagy konyhába. Ahogy kevergetem a mokkát, csukódik mögöttem az ajtó, a fiatal fideszes vállalkozó ül le az asztalhoz. Kezében egy üdítő. Nem fogyasztott sem alkoholt sem kávét. Csendesen néz.
-Azt akartam mondani, hogy sajnálom.
-Mit?
- Azt akarom mondani, hogy sajnálom, hogy ilyen értelmes emberek mennek el. Hogy a közösségnek ilyen meghatározó alakjai mennek el. Csak ezt akartam megvallani.
Néztem ezt a fiatalembert. Majdnem megkérdeztem, hogy most én ezzel mit kezdjek haver, de rájöttem, hogy, nem értené, feleslegesen bántanám meg, táptalajt adnék a gyűlölködésnek, hogy "ilyenek ezek"... Néztem ezt az embert, és realizáltam: lehet, nem is látja magát kívülről, ilyen idősen én is egy éretlen hülye gyerek voltam, ahhoz képest ő egy érett férfi. Nem érthetem, milyen okból lett a csapat tagja, a szekta katonája. Lehet, hogy az édesapja barátja mutatta be valakinek, és ő csak sodródott. Mint én.
Néztem. Neki köszönhettem a plusz tíz kiló izmot a testemen, amit felszedtem a munkám okán, a kalandokat, a megerősödött kapcsolatomat a feleségemmel, a gyerekeim jövőjét, a helyre billent anyagi helyzetemet, az önképemet. Nekik köszönhetem a beindult művész karrieremet, a kiállításokat, a témáimat a karikatúrákhoz, az enyhülő allergiámat messzi északon.
Néztem, hümmögtem.
Megszerettem a Nagy Testvért.
