- Rhoda, a kolosszus

Az csak a második gondolatom volt Rhoda Scott csütörtök esti budapesti koncertjén, hogy vajon hányadik lendületes swingnél esik le a fejem tetejéről a papírkipa, muszáj volt elképzelnem a Dohány utcai zsinagóga közönségét masszívan ide-odabucskázott főfedőkkel. (A motörheades headbanging képi megjelenése már tényleg túlzás volt.) Az első gondolatom azonban a gyönyörködésé volt, úgy vigyorogtam a Hammond mezítlábas királynője láttán, akár a tejbetök, hiszen ritkán kap ember egy ültő helyében bizonyságot a zene fiatalítószérumának hatására, amit jobb korokban elfogadtak volna közvetlen Isten-bizonyítéknak. (Ami persze a létezését nem igazolná, de erről majd máskor). Egyébként a Dohány utcai zsinagóga önmagában is egy földre szállt csoda, az építészeti monumentalitással, a fémdetektoros beeresztéssel, a professzionális security service-szel, a közvetlenül beszélgető emberekkel, és a FUCK HMS-matricával. (Utóbbival nem tudunk vitatkozni, de élünk a gyanúperrel, hogy nincs isten, ami sírás nélkül értene egyet Netanjahu macsétával elvégzett precíziós gázai műtéti beavatkozásával, a holokauszt e helyt torokszorítóan átélhető, soha nem múlható tragédiája után sem.)

Bejutunk, leülünk, s bár beteg a világ (semmi gond, mindig meggyógyul, akár az emberiség árán is), mi éppen a legjobb helyen vagyunk.

Rhoda Scott 86 éves, de ez igazából teljesen lényegtelen. A zenéjének bizonnyal kevés köze van ideiglenes porhüvelyéhez, a muzsikát nem a kezéből, nem a testéből meríti, nem csupán hangokat hallat, mert azt jóformán bárki tudna, hanem összefüggéseket szólaltat meg. Hogy nagy szavakat ne mondjunk, a világegyetem hangzik fel belőle, ahogy az orgonához ül. Nézem azt az elementáris derűt, ami átjárja, mintha ma kezdené kísérni az ötvenes-hatvanas évek New Jersey-i templomaiban a gospelkórusokat. Fekete lelkész édesapja és fehér édesanyja akkoriban maguk is zongoráztak, orgonáltak, énekeltek, különböző kis gyülekezetekben fordultak meg, ahol az Írás és a spirituálé is megérintette a kislányt. Hétévesen ült először a templomi hangszerhez, kilencévesen már beugrott egy lebetegedett orgonista helyére. Zenei tanulmányai után a legendás Count Basie vette szárnyai alá. Élete nagy részét Franciaországban töltötte, ahol évtizedekig a Perche-i plébániatemplomában orgonált. A rajongók szerencséjére azonban több tucat jazzalbumot kiadott (kettőt Magyarországon), amelyek legtöbbször távoli (mindazonáltal lényegében azonos) világok találkozásai voltak. Mert ahogy a hangok kapcsolódnak egymáshoz, és lesznek többek tőle, úgy igaz ez az eltérő kultúrák találkozására is. Csak a vak nem látja a sokszínűség csodáját.

E színes palettáján Scott mellett ezúttal Lisztes Jenő cimbalomművész zenei projektje Serei Dániel dobossal és Orbán György bőgőssel érkezik, a klasszikus jazztriók hangzását balkáni ízekkel, amerikai sztenderdekkel és cigányzenei motívumokkal keverve. Ebben a koktélban magától értetődően van helye Roby Lakatosnak, aki csaknem tíz éve muzsikál együtt a cimbalom világjáró virtuózával. A Brüsszelben edződött Lakatos a hegedű nagymestere, és Liszteshez hasonlóan egyesül benne a balkáni világzene, a cigánymuzsikusi örökség és a jazz számos leágazása: nem véletlenül keresztelte el a szakirodalom unortodox fúziós cigányzenének. Lisztes és Lakatos parádés szólisták, akik a Rhoda Scott-koncert tavaszi előzményén (Masters & Pieces Vol. 1.) Marian Mexicanu román harmonikaművésszel kiegészülve töltötték meg a zsinagógát. Most egy erős és érzelmes énekhangra, Radics Gigire esett Lisztes mint zenei vezető választása, aki a többi között Máté Pétert Most élsz című szerzeményével és a Yentl című musical Papa Can You Hear Me?-jével simogatta a lelkeket – hangjának nemes hangszere számukra szöveg nélkül volt igazán elragadó. (Ízlés dolga, de jobb szeretjük Kiss Erzsi vagy Berki Tamás szavak miatt nem szabadkozó, szabadon szárnyaló muzsikáját.)

Nem volt kihagyható, és nem is maradt kétségek között a zsinagógaközönség: az összes hangszer egyszerre szólalt meg végül. Hangzásnak volt jelentős, a hála sem maradt el.