Emlékezhetünk arra, amint 2022 márciusában Aleksandar Vucic és Orbán Viktor közös vonatozással ünnepelték meg a transzparensnek nagy jóindulattal sem nevezhető kínai hitelből épülő Belgrád-Budapest vonal elkészült szerbiai szakaszát. A vasúti kocsiban készült felvételekből az lehetett az érzésünk, mintha a sín mellett kilométereken át ünneplő tömegek üdvözölték volna a szerb elnököt, és a magyar kormányfőt, Vucic ugyanis bizonyos időközönként integetett. Ám kiderült: egy árva lélek nem volt ott, Vucic mindenkit átvert.
A közös vonatozásoknak mára vége, s nem csak azért, mert az említett vasútvonal építésének gyorsasága nem éppen az expresszek sebességét idézi. Vucic egyre inkább a Nyugathoz közeledik, ami nem csak Moszkvában, Budapesten is aggodalmat kelt. A szerb elnök mindig is nagy játékos volt, ügyesen lavírozott Kelet és Nyugat között, és most épp változik a széljárás. Különösen feltűnő volt, hogy Vlagyimir Putyin moszkvai meghívására nem mondott igent, hanem talányosan annyit közölt: most ez azért nem aktuális, mert otthon „nagy a tömörülés a 16-oson belül”.
A szerb elnök azonban úgy érzi, hamarosan megkapja az áhított 11-est, amit persze ő maga értékesíthet. Arról van szó, hogy Németországgal és az Európai Unióval még a nyáron megállapodást kötött: hazája látja el az EU-t az akkumulátorgyártáshoz nélkülözhetetlen lítiummal, elsődlegesen Németországot, függetlenül attól, hogy a nyersanyag bányászata rendkívül népszerűtlen Szerbiában. Olaf Scholz kancellár azóta feltűnően szívélyes a szerb elnökkel, s várhatóan jóval kevésbé lesz kritikus Szerbiával szemben.
Vucic Washington felé is rafináltan közeledik: szerb lőszer bukkant fel Ukrajnában és Belgrád vált az Egyesült Államok szövetségese, Izrael egyik fontos fegyverszállítójává. Vucic tehát fegyvereladással próbálja elnyerni Washington bizalmát, magyaráznunk sem kell, hogy ennek milyen a visszhangja Moszkvában.
Korai lenne azt mondani, hogy Szerbia döntött, s a Nyugathoz kíván tartozni, de Vucicnak egyre jobbak a lapjai a Koszovóval szembeni vitában.
