- Vörös István: Megalkuvás-pontok

Látom, hogy kificamodnak a pályák,
     bár nincsen szinte baj.
     Csak, amit mindenki akar,
legalábbis mindenkitől elvárják.

Korlátlan alkalmazkodóképesség
     visz mindenbe bele.
     Ilyen a többség élete –
de legalább nincsen érte fizetség.

Önként tesszük tönkre az életünket,
     mert nem a mi hibánk,
     ha rossz lovat adnak alánk.
Hogy nem stimmel valami, csak feltűnhet.

Ál-lázadók építik ketrecük fel,
     de közben nevetik,
     hogy bátrak a nézeteik –
bár mindezt cáfolják a két kezükkel,

mi nem figyel a háborgó beszédre.
     Mind kétfelé szakad,
     aki még egy helyben marad,
mert hazája a káros szenvedélye.

Itt valamikor egy jókedvű hely volt,
     legvidámabb barakk.
     A humortalanság alatt
azt értem, amilyen gyorsan ez elmúlt.

A filozófiák és újságcikkek
     megzavarják fejem.
     Ez még nem az a félelem,
aminek jöttétől mindenki retteg.

Elalvás előtt horrorfilmet nézünk,
     a művészfilm oda.
     A csapongó fantázia,
mint az átlagos férfihaj, meggyérült.

Igen, igen, már minden átlagos csak.
     Hol a rendkívüli?
     Ki versével elbűvöli
a világot, és így mindent elmondhat.

Vagy zongorán játssza a világ végét,
     és kiutat mutat.
     Ettől jobb lesz a hangulat,
s nem nagyképű kegyosztás lesz a részvét.

Minden hátsó gondolat összeomlik,
     és összeesküszünk:
     humortalanok nem leszünk –
a következő megalkuvás-pontig.