Egy huszonéves ember állt a kapuban, civil ruhában, kezében egy mobil és azzal a meglepő hírrel szolgált, hogy Ő a várostól van, és a komposzt ládákat jött ellenőrizni. Igyekezett szigorúan nézni, tekintélyt parancsolóan, de mivel látta, hogy nem igazán vettem fel a beszélgetés fonalát, közölte, be kell lépnie a házba!
– Tudja...khm...tudja, nagyon sokan visszaélnek a támogatási rendszerrel, beírják, hogy komposztálnak, az olcsóbb szemétszállítási csomagot fizetik, közben meg... nincs is komposztládájuk, élősködnek a közösségen, és a szerves hulladékot simán belehányják a normális szeméttárolóba! Most elkezdtük ellenőrizni.
Átsétálunk az udvaron, benyitunk a baromfi udvarba, szétszaladnak a csirkék, a liba idegesen sziszeg az ürge felé, megértem őt, engem is idegesít az ipse. Mindent vizslat, az a féle szegíny embör, aki csikket keres az utcán, üres üveget és emiatt pásztázó üzemmódban él, vagy rendőr, aki a strandon, szabadsága alatt is azt nézi, honnan jön a füves cigi illata, az az okoskodó hivatalnok, akit Bulgakov regénye mutat be, vagy bármely random magyar film a nyolcvanas évek derekáról, ahol kisemberrel packázik egy pártbizalmi. Hátra érünk a kertbe, és megállunk a diófa alatt, ahol a két nagy, fából ácsolt komposztládánk dolgozik.
Vakarja a fejét a revizor, hümmög, látom, keresi a szavakat.
– Bajban van!
– Én?
– Sajnos nagy bajban van… Nem is tudom, hogy kezdjek bele, de ebbe nagyon megütheti a bokáját!
– Mármint én? Vajon miért?
– Köztudott, hogy hivatalos komposztládákat kell beszerezni, és azokat installálni. Beszerezhetőek a telephelyekről, de… ne haragudjon… attól tartok, ezek a… valamik semmiféle hivatalos szabványnak nem felelnek meg! Nagyon nagy bajban van!
– Tessék mondani, akkor most lelőnek?
A hivatalnok, felkapja a fejét, erősen néz, keresi az iróniát, nem tudja, gúnyolódom-e vele.
– Ööö… én, én szóltam, nem tudom, azt hiszem, nem érzi a súlyát az esetnek, hogy itt, azért komoly dolgokról beszélünk!
Nézem ezt a szerencsétlent, akit nyilván rengeteg dolog tett ilyenné. Látom, hogy érzi, munkája zabhegyezés, érzi, nevetnek rajta, picinyke irodarésze a városháza, kihelyezett telephelyi iktatórészlegében vagylagos, s amíg emberek a Földet körbebicajozzák, felfedeznek új fajokat a Mariana-árokban, olimpián küzdenek, életüket kockáztatják, vagy kovácsoltvas kaput szerelnek fel valahol, addig ő…
Udvariasan megérintem a karját, kikísérem, amíg kiérünk, idegesen félrelép, a liba felé kap, a foga között sziszegi, hogy ennek még lesz következménye, még visszajönnek, és akkor lesz majd nemulass. Megnyugtatom, nem akartam csalni, a komposztáló jól működik, s ne haragudjon, de nekem dolgom van, nem érek rá erre. A kaput halkan beteszem mögötte. Én ezen az oldalon, ő a másikon vesz egy nagy levegőt.
Pár napja, mikor olvastam, mert néha azért beleolvasok az otthoni hírekbe, hogy lássam, hol tart a bolondokháza családregénye, szóval, mikor beleolvastam, hogy a gyermekgondozásban dolgozók hat százaléka mondott fel pár nap alatt, mert nem akarták, hogy környezettanulmányt végezzenek lakhelyükön, hálószobájukba bekukucskáljanak mások, szomszédaikat kérdezzék életmódjukról, morálról, napirendről, szexuális kilengésekről…, szóval, én akkor leültem egy pillanatra. Eszembe jutott ez a komposzt huszár, s határozottan megértettem, ha nem is mindig értem, mit csinálok 3000 kilométerre a hazától, miért vállaltam ezt, a sok sírást, nehézséget, sutaságot, beilleszkedési válságot, akkor... rá tudok mutatni egy pontra, erre a hírre például, hogy ezért.
Én itt reggel felkelek, és nekem a házamba senki be nem léphet vizslatni, revizorkodni, a tanár nevet, ha megint elkéstünk, nincs házi a sulikban, a gyerekek minden stressz nélkül kelnek reggel, az egyházi suliban, ahova járnak, nincs kötelező hitélet és a muzulmán gyerek is járhat oda. Az iskolában, ahol Rita tanított, a szakmacsoport vezető egy rózsaszín hajú, nyakig tetovált, csilingelő nevetésű hölgy volt, akit imádtak, ahol a fiam rajztanára nyíltan meleg és ezen senki nem akad ki, hogy... Egyszerűen, a sok probléma ellenére, ami itt van, ez egy élhető ország.
Volt egy kolléganőm, aki váratlanul utánam írt a suliból, ahol 12 évet töltöttem francia és történelem szakos tanárként. Szerencsétlen, levitézlett lúzernek titulált, liberális szennynek, koszos munkásnak, egy senkinek, aki tönkretette a maga és a családja életét. A volt diákjaim védtek meg nyilvános posztos kirohanásban, akkora verbális verést kapott a hölgy, hogy a fal adta a másikat, ennek ellenére, hetekig tartott, amíg megnyugodtam a támadása után. Már évek óta nem jutott eszembe a neve sem, de tegnap felsejlett! Remélem, mikor a revizorok a hálószobájában , a bugyik mögött megtalálják a kis önkényeztető kéjrudat, akkor lesznek olyan karakánok, hogy feljegyzik a naplójukba, iktatnak, ahogy megköveteli a szabályzat, mindenkire ugyanúgy vonatkozzon a pallos, mindenkire.
Elnevettem magam a nyilván képtelen szituáción, de valahogy olyan nekem ez, mint a bulgakovi Mester és Margarita, mióta olvastam, arra vágyom, hogy egyszer, valahogy ez a számonkérés megtörténjen, és kacagva kiabáljuk a színházban, együtt!
– Jöjjön a leleplezés!
