1982 júniusának második hetében én voltam az ügyeletes külpolitikai szerkesztő Bandival közös munkahelyünkön, a Népszabadság szerkesztőségében. Feladatom volt, mint slapajnak, összetoldozni a másnap megjelenő lap külpolitikai oldalait, Bandi pedig, mint ügyeletes rovatvezető, ellenőrizni és biztosítani volt hivatott, hogy a hírfolyam még véletlenül se öntsön ki a párthűség medréből. Egyetlen kedélyborzongató világesemény adódott azon a héten: a fellángoló palesztin terrorizmus nyomán az izraeli hadsereg bevonult Libanonba és kisvártatva már Bejrútnál, a fővárosnál járt. Izrael a korabeli szovjet és szocialista külpolitika feltörhetetlen „kemény diójának” számított. Valósággal négyszögesíteni kellett a kőrt: Izraelt úgy kellett a mélyenszántó antiimperializmus szellemében elítélni, hogy az valami csodával határos módon ne csússzon át a Kelet-Európában őshonos, csendben burjánzó antiszemitizmusba. Utólag visszatekintve, ez a bűvészmutatvány rendre, táborszinten megbukott.
Lapunk saját tudósítót tartott Bejrútban, habár ez korántsem volt magától értetődő. Azokban a végzetes napokban – fura és kísérteties hasonlóság a mával – Bejrútra szegeződött a világ figyelme. Izrael a pészách utáni első nagy vallási ünnepére, a szellemi-lelki megújulást ígérő sávuótra készült, miközben hadserege már a libanoni fővárost ostromolta a palesztin terrorizmussal szembeni, a jelek szerint csüggesztően reménytelen küzdelmében. Kollégánk a korabeli politikai paraméterek síkján szedte csokorba a napi történéseket, majd talán saját fizikai félelmétől is vezéreltetve leadott egy 15-20 soros glosszát. Hogy rendelték-e, vagy magától származott az ötlet, nem tudom. Addig a glossza többnyire az amerikai imperializmus aktuális gaztetteinek kipellengérezésére szolgáló műfaj volt. Most bérenceinek egyike, Izrael került górcső alá.
15-20 sor a 2. oldalon, jobbra fent, keretben, kurzívval, az oldal egészétől eltérő betűtípussal szedve nyomdatechnikai csemege volt, amely mágnesként vonzotta a külvilág iránt érdeklődő olvasót. Tartalmilag nem hágta át a végletekig lecsupaszított, leegyszerűsített szocialista tájékoztatáspolitika és az illendőség határait, eltekintve a zárógondolattól. Ez így hangzott: ilyen brutalitással jár el az izraeli haderő országuk legnagyobb vallási ünnepei egyikének előestéjén. Mit csinál akkor a hétköznapokon? Minthogy az ábrázolás lineárisan egysíkúra sikeredett, hiányzott az ok-okozati összefüggések korrekt láncolata, úgy festett a glossza alapján: Izrael hadseregének kedve támadt gyilkolni, s evégből átrándult Libanonba. Mint a szerkesztési folyamat legalján lévő, tettem egy óvatos kísérletet, hogy rovatvezetőmet meggyőzzem: a dolgozó magyar nép ennél analitikusabb, árnyaltabb világmagyarázatot érdemel. Mindhiába! Aláírta, továbbadtam, következett az olvasószerkesztő, majd a szerkesztőségi titkár, s végül a főszerkesztő-helyettes gépies áldásával a folyamat lezárult, a glossza az őt megillető nemes helyre került.
S innen indul Kereszty Bandi története. 21 óra 45-kor, negyedórával a vidéki lap zárása előtt Bandi, mint ügyeletes külpolitikai rovatvezető berobbant a deszkbe, a Népszabadság szerkesztő szobájába, s felülmúlhatatlan vitalitásával, életörömével nekiesett az őt érintő oldalak átfutásának. Még olvasás közben is anekdotázott. Amíg a glosszát meg nem pillantotta…
– Hogy a francba került be ez a förmedvény a lapba? – kérdezte elsötétült tekintettel.
Próbáltam lecsillapítani, mondván, az összes szerkesztői szellemóriás látta, elfogadta és jóváhagyta. Dühe azonban minden szavammal fokozódott: – Kit érdekel ez – folytatta –, ez így egy antiszemita mocsokság, vagy másképp: f.f. Néztem rá, mint borjú az új kapura: – Mi az az f.f.? – F.f., azaz fasiszta fos – süvöltötte.
Eltűnődtem egy pillanatra az élet furcsaságán. Íme itt van ez az impulzív öntörvényű óriás, akit szinte semmi nem köt Izrael népéhez, nem terheli a holokauszt örökségének végtelen gyötrelme és átka, mégis, hogy a költőt idézzem: ő igyekszik helyretolni a vészesen kizökkent időt.
Aki dolgozott a Népszabadságnál, avagy a pártállami idők bármelyik napilapjánál, az hajszálpontosan tudhatta, hogy a vidéki lapzárta technikai okokból olyan tabunak számított, mint egy indiainak a szent tehén. Dermedten ennyit szóltam csupán: – Bandi, ez fizikai képtelenség, mindjárt 10 óra, két, legfeljebb három percen belül indul a lapgyártás. Legalább vidékre menjen így, Pestre kicseréljük.
Agyát azonban elöntötte a vér, levegő után kapkodott, s szó nélkül faképnél hagyva lerohant az egy emelettel lejjebb üzemelő Szikra Nyomda nagytermébe. Odalent a maga dolgos rendjében minden készen állt a magasnyomású gépek indítására, a vidéki 400 ezer példány lefuttatására. Bandi azonban ekkor már őrjöngve odament a mettőrhöz, s ráordított, hogy azonnal nyissa ki a paginát, a kiszedett oldalt lezáró fémkeretet. Nyomdavezetőnk pedáns, szabálykövető emberként azonnal tiltakozni próbált, a mettőr azonban megrettent, hogy a Bandiban feszülő iszonyú indulat tettlegességbe csaphat át és kinyitotta a paginát. Amúgy is, ő tudja, mit csinál! Ekkor Bandi az összecsődült, elképedt nyomdászok tömege előtt kitépte a kurzív egyhasábos ólomsorait, s hirtelen mozdulattal odaszórta a kéziszedők munkapadja elé. Nos, ilyen fordulatot a szocialista lapkészítés álmos, szürke hétköznapjain edződött nyomda még nem élt át. Bandi pedig az indulattól fűtve rám kiabált: – Ha nem hozol le öt percen belül egy tizenöt soros anyagot, bármi vackot, a nyomda előtt verem szét a fejed!
Kétségkívül serkentőleg hatott, hogy nem kínálkozott választási lehetőségem. Percek múltán vittem az egyhasábost, sietve kiszedték, behelyezték az elárvult nyomdai üregbe… Természetesen elúszott a lap. Másnap gyomorgörcsre emlékeztető rossz érzéssel mentem be, számítva rá, hogy kezdődik a kínvallatás, a keresztre feszítés, ami a lapúsztatás velejárója. Ám láss csodát, valószerűtlen csend és nyugalom, már-már idilli béke fogadott. Akár azt is hihettem volna, hogy a sportrovatba tévedtem. Bandi épp bent tárgyalt rovatvezetőnkkel, az ajtót nem zárta be maga után, s kihallatszott érces, kemény hangja, ahogy mindig is beszélt. Harsányan, de ezúttal tárgyilagos higgadtsággal, szavait iróniával fűszerezve azt kérdezte: – Mi baja volt annak idején a nyilasokkal, miért harcolt ellenük, ha ennek a glosszának szabad utat engedett.
Majd kiviharzott a szobából, s ekkor belecsöppentem 22 népszabadságos évem legbizarrabb jelenetébe. Épp betoppant a rovatba az inkriminált főszerkesztő helyettes, kicsiny, kopaszodó, örökké bizonytalan ember. Jött, hogy megvitassa rovatvezetőnkkel a lapúsztatás körülményeit, s közös álláspontot alakítsanak ki a szerkesztőbizottság üléséig. Bandi megpillantotta, s a rá jellemző zabolátlan improvizatív készséggel, hirtelen ötlettel nekiesett, vállánál fogva odaszögezte a rovat ormótlan zöld páncélszekrényéhez, s lassan elnyújtva ennyit mondott: – Szégyelld magad!
Miután a politikai hatalmasság kihámozta magát a szorításból, őt válaszra nem méltatva beosont rovatvezetőnk szobájába. Hosszasan, igen hosszasan diskuráltak. Bandit azonban nem érte bántódás. Hálával tartozom a sorsnak, hogy megismerhettem vibráló, formabontó egyéniségét, megtapasztalhattam bátorságát abban a korban, amelyben a legfőbb elvárás a néma igazodás volt.