Luca Guadagnino azon kevés rendezők egyike, akit már akkor megtapsolnak Velencében, amikor a neve felbukkan a vásznon és a filmből még nem pergett le szinte semmi. Így történt ez a Queer című filmje „hajnali” sajtóvetítésén is. Nem azért mert olasz – ő inkább afféle univerzális művész –, hanem mert az alkotásai tényleg egyediek, még egy olyan szerelmi háromszög blődlit is pazarul készít el, mint a Challengers, mely tavaly nyitotta volna a fesztivált, de a színészsztrájk miatt elhalasztották a bemutatót. A rendező tizenhét éves korában olvasta el William S. Burroughs Queer című regényét és azóta szerette volna megfilmesíteni. Karrierjében mostanra jutott odáig, hogy akár egy telefonkönyv adaptálására is kapna pénzt, ám ő Burroughs-t választotta. Méghozzá konkrét vizuális tervvel, és akkor itt jön egy újabb magyar vonatkozás: Michael Powell és a miskolci születésű Emeric Pressburger (Pressburger Imre) közös rendezését, a Piros cipellőket nevezte a fő és egyetlen mozgóképes ihletnek, konkrétan hivatkozva Moira Shearer táncára, mely akkor botrányos volt annak erotikus töltete miatt – mindenki szexuális aktust látott benne.
Megnézve a Queert, egyértelmű, hogy melyik jelenetbe emelte ezt be Guadagnino, de a címből kiindulva sem nagy meglepetés, hogy itt két férfi eggyé válása a szituáció. De miről is szól ez az igen merész film, melyet egyszerre ünnepeltek és fütyültek ki? Daniel Craig alakítja a főszereplőt, Lee-t, aki Mexikóvárosban él még abban a korszakban, amikor az Egyesült Államokban bebörtönöznék szenvedélybetegségei miatt: úgy issza a tequilát, mint mások a csapvizet, mindemellett kokainista és heroinista, és imádja a fiatal fiúkat. Elég nehéz megszokni, hogy minden idők legjobban kigyúrt James Bondja homoerotikus gesztusokkal és tánclépésekkel él, és azt is nehéz elhinni, hogy képes eljátszani a rommá ivott embert. A három felvonásra tagolt drámában Guadagnino eljut a hiperrealizmustól a totál szürreálisig, de erre a dramaturgia is kötelezi: az első szegmens a nem túl boldog élet és a szerelembe esés az Allerton nevű fiatal újságíróval (Drew Starkey) és a züllés mesterfokon: a hányásig ivás, a depresszió kezelése drogokkal és a bestiálisan érzéki férfi-szex, melynek ábrázolásában Guadagnino tényleg elment a végletekig. A második felvonásban a páros Dél-Amerikában utazgat, ez a rész a viszonyrendszerüket tárgyalja ki alaposan, a harmadik pedig a dzsungelben játszódik, ahol Lee és Allerton egy indiánok által istenített hallucinogén növény kipróbálására vállalkozik és itt élnek át egy olyan tripet, melynek a része a Piros cipellők-féle szex. De ha ez nem lenne elég, kapunk egy epilógust is, melyet lehet majd jó sokáig sokféleképpen elemezni. Az én megoldásom az, hogy az érzelmeink akkor is velünk maradnak, amikor már nincs mellettünk a szeretett ember.
Az Oscar-díjas dokumentarista, Asif Kapadia most egy hibrid doku-játékfilmet rendezett: a 2073 című mű nem kisebb ambícióval készült, minthogy felszólítsa az emberiséget arra, hogy akadályozzuk meg a globális katasztrófát. A film – micsoda meglepés – 2073-ban játszódik, amikor a bolygónk már túl van a világégésen. A szerencsés túlélők zárt városokban (rendőrállamokban) élnek, de vannak a felszín alatt túlélők is, akik feljárnak „kukázni”. Ilyen a Samantha Morton által alakított néma nő is, aki azóta nem beszél, amióta a nagyanyját elhurcolták – és azzal is tisztában van, hogy rá is ez a sors vár. Elmeséli, hogyan jutott el a világ oda, hogy 2036-ban megtörtént az esemény, a bolygót felemésztő háború. Kapadia ezeket az elmúlt tíz év eseményeinek eredeti felvételeiből és oknyomozó újságírókkal készített interjúkból szerkesztette össze. Talán egyetlen hibája a filmnek, hogy túlságosan direkten mondja ki az üzenetet: a demokrácia veszélyben van és ezért, illetve a bolygó bekövetkező pusztulásáért a diktátorok a felelősek. A rendező kegyeltenül végigmegy a listán: Rodrigo Duterte, Narendra Modi, Donald Trump, Vlagyimir Putyin, Jair Bolsonaro, egy rakat brit Brexit-propagandista, köztük Boris Johnson és természetesen Orbán Viktor. Kitér azokra a nem választott új királyokra, akik a tőkéjükkel befolyásolják az emberek életét, mint Elon Musk. De megkapják a magukét a kínaiak is, az ott bevezetett arcfelismerő rendszer részletes bemutatása, a követő és lehallgató rendszeréről híres Izrael sem ússza meg az elemzést. Megdöbbentő, hogy Asif Kapadia szimplán rendelkezésre álló felvételekből hitelesen megmutatja a világvégét – ez persze a minimum, ha aktivista forradalmat szeretne elindítani.
