Csaknem három hónappal a választások után elmondhatjuk, hogy továbbra is mindent áthat a konfliktusos retorika és politikai magatartás, szinte bármilyen társadalmi ügyben. A kulcskérdés már nem az, hogy bal- vagy jobboldali ideológiára alapozódó „közös” társadalomra van-e szükség, hanem hogy összetartó, békességre épülő, mindenki számára otthont nyújtó „közös társadalom”, vagy pedig ellenségeskedésre és gyűlölködésre alapozó, összességében szétszakadt társadalom épül-e.
Magyarországon történelmi hagyományai az utóbbi verziónak vannak, és az EP-választás eredménye - az erőviszonyokban végbement változás ellenére is - azt mutatják, hogy egyelőre a nemzet többsége nem akar változást. A lakosság jelentős hányadát nem zavarja, hogy két évtizedes tagságunk során nemzetünk lemaradt a fejlődésben, és az utolsó helyre csúszott az EU-tagállamok rangsorában.
Az elmúlt években a negatív érzelmek felkorbácsolására építő radikálisokat, demagógokat és nemzeti populistákat a fősodor pártjai világszerte „címkézéssel”, elszigeteléssel és politikai karanténnal kívánták legyőzni. A fősodor térvesztése azonban rámutat, hogy a törekvés csak kevés eredménnyel járt. Paradigma váltásra van szükség: le kell „ülni” és beszélni az ún. radikálisokkal is, és a retorikai sallangokat lehámozva meg kell találni az álláspontjuk mögött meghúzódó objektív állításokat ahhoz, hogy közös megoldások születhessenek a közös problémákra.
A „közös társadalom” koncepciója 2007 óta azon alapszik, hogy a közös léthez egy olyan keretet biztosítson, ahol az értékek, hagyományok, életvitel stb. közös a társadalom valamennyi tagja számára. Vagyis ezeket nem egy csoport sajátítja ki magának. Jellemzője az egyenlő lehetőségek, a tisztesség, gazdasági biztonság, egészség, kölcsönös tisztelet, kölcsönös támogatás, békesség biztosítása. A „közös társadalom” alapja az együttműködés, a pluralizmus, a tolerancia és a sokszínűség. Ezt csak átfogó társadalompolitikával lehet elérni. A „közös társadalom” megteremtése érdekében kiemelten fontos a kormányon lévők és a polgárok közötti együttműködési szellem kialakítása is.
A tanulság tehát kettős: egyrészt címkézések nélkül, előítéletektől mentesen meg kell hallani a lakosság érzéseit, aggályait, és fel kell tárni az érzések mögött meghúzódó objektív okokat, másrészt a társadalom széles köreinek bevonásával, közös erőfeszítésekkel olyan megoldásokat kell kidolgozni a problémák megoldására, amelyek minél több állampolgárnak előnyösek.
Mind a „meghallás”, mind pedig a „közös” megoldási opciók kidolgozása ugyanazon módszert igényli: párbeszéd. A párbeszédet meg kell különböztetni a vitától, de különösen a destruktív polarizációtól, amely a „csakazértis” konfrontálódó logika mentén működik. A párbeszéd azonban nem lehet határtalan és korlátlan minden témakörben: olyan témákról, amelyeket tilt egy adott állam alkotmánya, nyilván nem lehet párbeszédet folytatni, de szükség lesz e tabu-témák közös meghatározására is.
Fontos tudni, hogy nem kell minden párbeszédnek megállapodással végződnie. A társadalmi békesség szempontjából elegendő az is, ha a felek tudomásul veszik a „másik” nézetét és együtt élnek vele. Ennek megértése és elfogadása különösen azok számára nehéz, akik a politikai tevékenységet harcként fogják fel, ahol a cél a „másik” legyőzése. De szerencsére a mértékletes magatartás és a visszafogottság önmagában is megoldást hozhat az ellenséges és gyűlölködő nézetek erősödése, a polarizálódás megakadályozására és megelőzésére.
A párbeszéd előfeltétele a személyes kapcsolatok felvétele és fenntartása, a személyes kommunikáció. A párbeszéd révén érdemben enyhül az online kommunikáció káros hatása is, amennyiben a felek kilépnek online burkaikból és közvetlen lehetőséget kapnak a „másik” nézeteinek és motivációnak mélyebb és közvetlen megismerésére, az esetleges dezinformációk rövid úton történő tisztázására. Ez a kommunikációs forma kizárja a „másik” kirekesztését, provokálását, minősítését, esetenként gyalázását célzó retorikát, egyben rákényszeríti a feleket a közös gondolkodásra. Ugyanakkor az emberi méltóság követelményeit és az udvariassági normákat a párbeszéd során is tiszteletben kell tartani.
A párbeszéd azonban nem csupán nemzeti szinten fejt ki kohéziós hatást. A párbeszéd kultúrájának intézményesítése a nemzetközi döntéshozatali mechanizmusokban új lehetőséget nyitna a kulturális-civilizációs különbségek elsimításához, egyben megakadályozhatná az intézményrendszerek rátelepedését a nemzeti cselekvésre. Ez hozzájárulna a nemzeti méltóság és identitás fenntartásához, az egyenlő elismertséghez és a nemzeti szuverenitáshoz is.
Az új Európai Parlamentben a delegáltak esélyt kapnak viszonyaik újraformálására és az intézményi reformokra, ami pozitívan hathat vissza a nemzeti politikai gyakorlatra is. Amennyiben a folyamat a szokott módon megy végbe, vagyis a többség áterőlteti akaratát ahelyett, hogy egy párbeszéd eredményeként beépítené a „szélsőségesek” véleményeit is, a reformok terepként szolgálnak majd a fennálló konfliktusok további élezésére, a demagógiára és a nemzeti populizmusra.
Jelenleg az EP-fősodor egy „cordon sanitaire” felállítására készül a „szélsőséges” frakciókkal szemben. Ez a békesség és kohézió szempontjából több kárt fog okozni mint amennyi hasznot hajthat.
A szerző nyugalmazott diplomata.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
