;

Románia;remény;újságok;rendszerváltások;

- Papp Sándor Zsigmond: Váltások, remények

Eddig egy rendszerváltást éltem át. Bár pontosabb lenne világváltást írnom, mert számomra nem csupán a politikai rendszer, hanem az egész világ megváltozott 1989 decembere után. Szinte teljesen átírta az életemet: az alkalmazkodás és idomulás iskolája után a kezdeményezés és kreativitás nevű tantárgyat kezdtem tanulni, persze a saját bőrömön. 

Hirtelen megértettem, hogy nem azokra a szerény lehetőségekre kell várnom, amiket a diktatúra csepegtetett el nagy kegyesen, nem a kiskapukra kell vadásznom, hanem az egyre táguló világból kell kipréselnem magamnak.

A váltás hozta el nekem például az újságolvasást. Addig bármilyen lapnak csak az utolsó két oldalát volt értelme böngészgetni a sporteredmények és az apróhirdetések miatt, amúgy az ablakmosás és a tűzgyújtás elengedhetetlen kellékének számítottak. Ám hirtelen a való élet költözött be a cikkekbe, ami szinte felfoghatatlan változás volt, és teljesen felvillanyozott. Az is kiderült, hogy a politika sem valami hókuszpókusz, amit valahol messze, a bukaresti irodákban művelnek. Emlékszem a reggeli sorokra a trafikok előtt, amelyek ha nem is verték a korábban húsért vagy narancsért kígyózó sorokat, de versenyképesek voltak. Ráadásul időben kellett odaállni, még az újságok megérkezése előtt, mert hamar szétkapkodták őket.

Akkoriban azt vettem a fejembe, hogy amolyan magánarchívumot állítok össze, a kétségtelenül történelmi idők lenyomatát, ezért én magam is beálltam a sorba minden reggel. Egy idő után már törzstagnak számítottam, aki segíthetett a trafikosnak szétbontani az újságkötegeket, és kitenni a pultra, hogy gyorsabban haladjon a kiszolgálás. Beszívtam a friss festékszagot, tapogattam a még érintetlen újság selymességét, és valami furcsa mámor telepedett rám. Sajnos a nem kevés pénzből összegyűjtött archívum végül elveszett, miközben a töredékébe olvastam bele, a román országos napilapoknak talán csak a szalagcímeit futottam át. Nem kizárt, hogy végül ezek a kordokumentumok is a nagytakarítás kellékeiként végezték.

A sorban állások miatt gyakran hanyagoltam az első iskolai órákat. Az utolsó évemet tapostam a líceumban (gimnázium), és be kell vallanom, hogy ebben a két évharmadban lógtam a legtöbbet. Olykor csak egyetlen, általam kiválasztott órára mentem be egy nap. De hát az élet sokkal izgalmasabb volt, mint a halott anyag az iskolában. Ráadásul a tantervek hirtelen nagyon elavultnak tűntek, sem a tanárok, sem a tananyag nem volt képes ilyen gyorsan váltani. Persze a matek, fizika, kémia tételeinek érvényessége mit sem változott, csak még unalmasabbnak tűntek. Meglepetésemre a korábbi iskolai szigor is felpuhult: miközben hasonló mennyiségű hiányzásért ma már simán kicsapnának, akkoriban átsiklottak fölötte. Máig nem tudom, egy-egy tantárgyból hogyan mentem át. Az is biztos, hogy ha nem az első szabad érettségizők közé tartozom 1990-ben, akkor örökre fennakadok a később szóbelivel is bővülő román nyelv és irodalom vizsga rostáján. Ahogy több magyar nyelvű tanuló is később.

De hát szabadság volt. A lejt be lehetett váltani forintra a piacon, ami szédítő felismerés volt. Elkölteni már nehezebb, mert elviselhetetlen méretű autósor duzzadt fel a csengersimai határátkelőhelynél, ahol olykor másfél napot is kellett várni, hogy valaki átjusson „Nyugatra”, ami pár héttel ezelőtt még igencsak Kelet volt. Virágzott az aragáz- (tűzhely) és benzinbiznisz, amibe nagy kelletlenül apám is beszállt. Anyám addig rágta a fülét, amíg ő is belevágott. Venni kellett némi kapcsolattal egy aragázt lejért (lehetőleg még a helyi gyárban), és azt jó árban elpasszolni odaát, plusz a teli tank benzint is. Állítólag meg lehetett élni belőle. Apám csak egyszer próbálta meg. Megértettem, én is világéletemben gyűlöltem várakozni egy alig araszoló sorban.

A boltok kirakatai egyre színesebbek lettek, és szinte minden nap tanulnunk kellett valamit: új fogalmakat, ízeket, szabályokat. Ez a szívóerő, az élet sodra, a felfedezés eufóriája – mintha egy addig csak a regényekből ismert kontinenst kellett volna feltérképeznünk – mindmáig élénken él bennem.

Furcsa, de az akkori változásnak semmilyen előjelét nem éreztem, szerintem nem is kívántam. Így nem is hiányozhatott, mert a „szép új világról” nem voltak kézzelfogható tapasztalataim. Most, amikor látom a külső, felszínes jegyekben alig észrevehető különbséget a régi és mai szabadság, a megint csak távolodó Nyugat és a mai Keletünk között, és szinte sóvárgom a változást, annál reménytelenebbnek tűnik az ügy. Ráadásul egy kiizzadt politikai váltás sem garantálná, hogy az utóbbi évtized(ek)ben meggyökerező mentalitás, az úrhatnám gőgösség, a korrupt kisajátítás és lenézés, a harácsoló rombolás kultusza eltűnjön. Nagyon sokan még a romlás mértékével sincsenek tisztában.

Vajon mikor születnek majd megírható történetek az újjászülető köztársaságról? A lehetőségek új szövetségéről? Addig is vadásszuk a kiskapukat és önmagunkkal alkudozva idomulunk. Megint és újra. És szinte hallom a történelem kaján nevetését, ahogy ismét becsalogatott a maga – színesebb, szagosabb – zsákutcájába.

Kezdődik az új tanév a közoktatásban, ismét a változás, a javulás reménye nélkül.