Egyszer, anyám legalábbis így tudja, a Dobozy Aranka felkereste a Ferkót. Ők nagyjából egyidősek voltak. Azt mondta neki, hogy a bátyja, az Endre üldözi, hajkurássza, erőszakoskodik vele. El akarja rabolni. Ő meg csak menekül, fától fáig szalad, lélekszakadva rohan a kisboltba, bemegy a postára is, de már sehol sincs nyugta. A Ferkó ezt hallva összevonta a szemöldökét. Talán kétszer látta ezt a fehérnépet, és most bevádolja nála a fivérét? Ugyan mitől hinne neki? Az Endre nem olyan. Meg amúgy is unokatestvérek. Majd megkérdezi ő az Endrét. Azt nem lehet, könyörgött Aranka, mert az a vadállat megesküdött, hogy ha valakinek el találja mondani, akkor megöli őt is, meg azt is, akinek a tudomására jutott. Aztán felhajtotta a szoknyáját, és mutatott a farán egy vérvörös pecsétnyomot, amit bizony egy olyan csatos szíj hagyott emlékül, amilyenje Endrének volt. Na, így már volt oka gyanakodni.
– Ne bámulj olyan bambán, testvérem – agitált Aranka, aztán megfogta Ferkó lapátkezét, és rátette a pecsétfoltra, hogy érezze is, ne csak lássa. Volt ott minden, de ezt már anyám nem részletezte. Annyit azért kénytelen volt hozzátoldani, hogy Aranka sem félt vadulni, és a légyottokról ilyen meg olyan foltokkal távozott. Ez elég is volt, hogy elzarándokoljon az Endréhez, akivel legfeljebb kétszer találkoztak, és elmesélje neki, hogy a Ferkó követi, erőszakoskodik vele, és mindenfélére kényszeríti. Persze az Endre sem hitt, egészen addig, amíg Aranka meg nem mutatta Ferkó nád szőnyegporolójának kacifántjait a combján.
– Anyám, ez egészen úgy hangzik, mint egy ballada. Nem anyám költötte véletlenül? – kérdezte Janka. Én is nevettem. A történetben volt valami hihetetlen. Nem gondoltam, hogy anyám a költő, ez rá nem volt jellemző. Inkább a nagyanyám.
Anyám története szerint a Dobozy Tibor eleinte még jóban volt a Ferkóval. Annak a történetnek is csak részben tudok hitelt adni. Hogy tudniillik a gyerekeik egy óvodába jártak Kaposváron, ráadásul barátságot is kötöttek. Ők persze nem tudtak semmiről, csak játszottak, ahogy szoktak. Legalábbis a szülők így hiszik. Aztán bement a Tibor a gyerekért, és látja, hogy ott van a Ferkó. „Hát te meg mi az úristent keresel itt?”
A Ferkót persze nem kellett félteni, mondta neki, hogy „Én biz’ a családod üdvösségét keresem, de nem találom sehol.” Majdnem lett ott verekedés, de aztán a síró gyerekek lenyugtatták őket, és hiszitek vagy sem, a gyerekek nem elfordultak egymástól, hanem csak még nagyobb barátságba keveredtek. A szülők meg nem tehettek mást, megbékéltek a gyerekek kedvéért. Néha talán még beszélgettek is egymással.
A családi történet szerint ezek voltak a legbékésebb évek a Görömbeiek és a Dobozyak között. A Ferkó nagyobbik lánya egyszer állítólag szerelmet is vallott a Zolkának, a Tibor fiának, de ez a vallomás nem volt valóságos, inkább csak a fiatalok kergesége. Igaz, a Magdi később azt találta mondani, hogy ők a Zolkával voltaképpen nem is csak véletlenül barátkoztak össze, hanem azért, hogy a családjaikat kibékítsék. Na, most ez vagy igaz volt, vagy sem, nem tudni. Mindenesetre a gyerekek néha már egészen kicsiként elkezdik a ravaszságot.
Volt a Ferkónak egy másik lánya is, a kis Máruska. Ő nem érte meg a felnőttkort. Anyám szerint Aranka olyan ügyes intrikus volt, hogy Endre nekiesett a saját öccsének, akit a felesége és a Magdika szeme láttára kékre-zöldre vert.
A Ferkó felesége, az Edit viszont okos asszony volt. Hamar rájött, hogy a Dobozyak keze van a dologban. Nem rajongott ugyan a sógoráért, de tudta, hogy a Bandi nem veri meg csak úgy az öccsét. Volt ott pár nehéz órája a Ferkónak, amikor vérző fejjel színt kellett vallania a zokogó feleségének. Nehéz is volt meggyőznie Editet, hogy egy alávaló Dobozy megerőszakoltatta magát vele. Ő ilyet még nem is hallott. Pedig így volt, erősködött a Ferkó, na és a Bandival is ugyanez történt. Két dolgot tett az Edit. Előbb megmérgezte Arankát, úgy hallottam, ciánnal, aztán elköltözött, állítólag Békéscsabára. Úgy volt, hogy viszi magával a lányokat, a nyolcéves Magdikát, meg az akkor négy- vagy ötéves Máruskát, de aztán a sors másként rendelkezett. Magdi ragaszkodott az apjához. Ez mindenkit nagyon meglepett, magát Ferkót is. Később kiderült, hogy nem az apjához ragaszkodott, hanem a Zolkához, akivel együtt jártak a Kossuth Általános Iskolába, és nemcsak padtársak voltak, de minden adódó percet, ha csak lehetett, együtt töltöttek. Editnek sietnie kellett, mert megjelent náluk a rendőrség. Na és egy nap, nem tudni, miért, a Zolka nagyon összeveszett a Magdussal. Életre szóló barátságuk egy csapásra tönkrement. A Zolka innentől kezdve gúnyolta, ha lehetett, mások előtt megalázta a Magdust, hazugságokat terjesztett róla, mindenféle szörnyűséget tett, amit csak el lehet képzelni. Többek között azt is kitalálta, hogy nem az anyja, hanem ő, a kicsi Magdus mérgezte meg az Arankát. Mindegy volt, hogy a történet lehetetlen, a szülők is elhitték. Pedig ami az igazságot illeti, hát azért annyira a Tibor meg az idősebb bátyjuk, a Kázmér sem rajongott az Arankáért. De akkor ez már mindegy volt.
A gyász mindent elhomályosít.
Azt mondják, a Tibor háromszor is belőtt a Ferkóék ablakán. Különböző időpontokban.
A rendőrség nem tudott mit kezdeni az esettel. Nem lehetett rábizonyítani semmit. Őrt nem állhattak egész nap az utcában, és az állítólagos puskát sem találták sehol, pedig többször is kimentek hozzájuk. Amikor aztán csillapodtak a kedélyek, a rendőrök is elmaradoztak, megint belőtt az ablakon. Éjszaka. A kis Máruskát az ágyában találta a lövedék. Nem volt még ötéves. A Ferkó majdnem belehalt a bánatba, de aztán inkább ő is elköltözött a Magdussal. Azért a dolgot az Endre sem hagyta annyiban. Összeszedte a kőműves barátait, megvárták Tibort a háza előtt, és úgy megverték, hogy hetekig kórházban feküdt. Ezután egy időre beállt a csönd a családok között.
gyász;veszekedés;családregény;
2024-08-31 08:31:00
