Nézem fáradtan, valamiféle vidámság rám is átragad, ami elég ritka, amikor hullafáradtan vonszolom magam napról napra. Legjobb energiáimat akkor lövöm el, amikor egyedül vagyok, akkor vagyok elememben, energiától duzzadó, mikor tetőket mosok, csatornákat takarítok.
Mire hazatérek, családomnak csak a porhüvely marad, a rom, a szürke tekintet. Bánt. Bánt, hogy így látnak, de most valahogy elnevetem magam. Kérdezem, mi van. Rita sejtelmesen mondja, levelet kaptam. Elveszem tőle. Látom, már kibontotta előttem, karácsonyi lap gyári írással, de a történtek tükrében neonfényben villogva: Boldog Karácsonyt! Banksy.
Fogom a telefonom, írok.
– Figyi…, te vagy Banksy?
– Szerinted, ha én vagyok, megmondom Neked, haver? – jön a válasz.
(Fekete Valér Sior Skóciában élő szerzőnk elmeséli kalandját, amelyben a brit street art legenda az egyik főszereplő, és talán még egy háború is kitör.)
Edinburghba érkezve még azt is mondtam egy barátomnak, befejeztem a rajzolást, nem lesz erre időm, olyan dugóhúzóba került a gépem, hogy csak a jeges rémületet éreztem. Mibe rángattam a családom? Ha haza kell mennem, rajtam fog röhögni az egész város, a nagy ellenzéki hős, aki megmondta a tutit, aztán kuncsorog, hogy visszavegyék a suliba tanítani, majd csendben kell lennem, mert jogom többet nem lesz játszani a karakánt. Ha erre gondoltam, napokig nem aludtam, öklendezés kerülgetett. Aztán valahogy felszínre bukkantam, lett munka, olyan, amilyen, de már nem fenyegetett a kilakoltatás réme, gyerekek suliba kerültek, s bár mentálisan mélyen voltam, de lassan előkerültek a hibernált filcek, megtaláltam a város graffitiboltját, ahol vettem spréket, visszafogottan, de elkezdtem festegetni.
Döcögve elindultam, a régi rutin szerint készültek a képek százas nagyságrendben, hol itt, hol ott hagytam őket, kivirult a világ. Egerben már minden sarkot, vakablakot, fotóspotot unalomig kihasználtam, s ezzel lendületet is vesztettem, de itt, egy fővárosban majdnem végtelen azon helyek tárháza, ahol kint lehet hagyni egy képet, s megnő annak esélye, hogy olyan találja meg, akinek szánom, aki értékeli, s talán kezd vele valamit.
Festettem kidobott krikettütőre, zongorára, szekrényekre, félcipőre, lemezekre, vasdarabokra, üres sprés dobozokra, tükörre, vászonra, sarkon hagyott ajtóra, ablakra, kartondobozokra… mindenre. Egyre több nem magyar név tűnt fel az internetes követőim között, ami azt bizonyította, itt is elkezdték gyűjteni az alkotásokat. Vicces leveleket kaptam. Egyszer egy öreg ipse megállított a belvárosban, hogy ugye tudom, mekkora sztár vagyok. Nekem senki nem szólt, mondtam, minimálbérért csinálom a világ legnehezebb munkáját, szóljon ha van valami konkrétuma. Ezen elnevetgéltem még pár hétig, de semmi nem történt. Egyszer egy konténerben találtam 200 bakelit lemezt, egy bronz szobrot és nippeket. A nippeket1 egy brokantőr2 vette meg, a lemezeket hazaküldtem a DJ barátoknak, a bronzszoborra viszont valami vicces dolgot írtam, üzenet gyanánt, kitettem egy sarkon: fotó, feltöltés Instára, csipp.
Az üzenet az volt, hogy megvenné a képe, egy gyűjtőm, aki már korábban is feltűnt, évekkel ezelőtt. Először hat képet vett, nem is értettem, utalt vagy 400 fontot, és én boldogan adtam fel a hatalmas csomagot. Ő volt az első vásárlóm itt, mecénásom, csak arcom nem volt hozzá. Az Instagramon a borítókép nem jelöl senkit, az övé is valami karikatúra volt, ceruzarajz. Aztán évente vett egy vagy két képet, erre állt be a rendszer.
Ez a gyűjtőm írt tehát, hogy megvenné a szobrocskát. Írtam neki kedvesen, hogy akkor ez most legyen az én ajándékom, amiért eddig olyan bőkezűen támogatott. Válaszolta, nincs ingyen kávé, mondtam neki, néha azért csurran cseppen, ez hadd legyen az én döntésem. Hazamentem, a sarokról felkaptam újra az alkotást, elküldtem neki postán.
Pár hét múlva írt egy levelet, megjött a csomag, és adjam meg én is a címem, mert postázna valamit. Küldött egy képet a lakásáról, ahol a képeim is feltűntek. Kicsit meglepődtem, egyrészt nem akartam megadni, mi van ha egy pszichopata, másrészt a lakását nem így képzeltem el. Egy láthatóan nagyon jómódú ember lakhelye volt, nagy terekkel, és a szerényen meghúzódó kollekcióm mellett több, általam is ismert nemzetközi sztár művész alkotásai púposkodtak a falakon, meglehetős nagyságrendben. Egy nagyon szépen felépített gyűjtemény volt, kérdésemre válaszolt, igen, ő gyűjtő, random feltörekvő emberek cuccait is veszi, mert ha befutnak, az jó üzlet neki.
Napokig tűnődtem. Elküldtem neki a címem. Kikértem Ritus véleményét is. Kérdezte is este az ágyban, ki lehet az arc, félálomban mondtam neki, végül is Bristolba ment a csomagom, biztos a Banksy-gyerek lesz, ezzel elaludtam.
Állok a konyha mellett koszosan, kezemben a telefon, ismét megkérdezem a tagot üzenetben: ki vagy te? Válaszol azonnal, ez nem fontos, köszöni az ajándékom, az övé a borítékban van. Pár szórólapot lelek, Banksy anyagai. Kérdezem a mecénást, mik ezek a szórólapok?
– Látod például azt a hajós szórólapot? Na az egy nyolc éves kiállítás flyere volt, és ha feltennéd eladásra, már most is érne egy szép kis summát, de azt javaslom, tegyed el, egyszer többet fog érni, jóval többet.
– De honnan van neked ennyi Banksy-anyagod? Ezek mind eredeti cuccok?
– Igen. Hogy honnan vannak? Maradjon az én kis titkom...
– Ki vagy te?
– Nem mindegy? – Mosolygós smile-fej az üzenet mögött.
*
Végül is, elkezdtem terjeszteni, hogy ismerem Banksyt. Annyira szürreális volt ez a kaland, hogy feltételezhettem, a mester fedezett fel, s támogatott jólelkűen, szerényen. Mindenki hitetlenkedett, de mikor megmutattam a tárgyi bizonyítékokat, elhalkultak a kételkedők, volt röhögés, meg huhogás, ami ilyenkor elő szokott fordulni. Egy ismerősöm azzal fűzött, győzzem már meg Banksyt, nyitnak egy bárt Glasgowban, ha csinálna ott egy kiállítást, feltehetnék a várost a térképre!
Még egyszer kaptam egy kis csomagot, abban egy modell autó volt, magyarul feliratozva: Rendőrség. Megint írtam neki, haver, ne szívass már, erre azt válaszolta, nem tudta, hogy magyarul van a felirat, egy ócskásnál vette, csak úgy küldte, hogy fessek rá valamit, küldjem vissza, fizet.
Napokig néztem a modellt. Kezdett kicsit szürreálba váltani az eseménysor.
Telt múlt az idő, egy évig semmi hírem nem volt a szponzorról, valahogy megszakadt a kapcsolatunk, miután visszaküldtem a modell kocsit. Egyik este kapok egy üzenetet, hogy itt van Edinburghban, megiszunk e egy sört?
Majdnem lefordultam a székről, bedobtam pár bankjegyet a zsebembe, ugrottam buszra, Rita kezét tördelte, jött volna ő is, de a gyerekekre kellett valakinek néznie, őszintén sajnáltam, a busz robogott velem a központba. A Dog House előtt volt a megbeszélt találkozó, én egy sarkon néztem a portált, már messziről láttam, ott jön az emberem.
Kapucni, cigi, szemüveg, se nem magas, se nem alacsony, teljesen átlagos arc. Megölelt, kifejezte örömét, hogy lát. Bementünk a Dog Houseba, a pultos mondta nekem, az első kör ingyen van, mert én vagyok a Sior, megismer, van egy képe tőlem otthon. Mondja nekem új barátom, erről beszéltem haver, világsztár vagy! Mondom neki, ez valami félreértés, ilyen még velem soha nem fordult elő ebben a városban, csak most, kinevet, nem kell a duma.
Nem értek semmit...
Megittunk két sört, átmentünk a Brewdog sörözőbe, a parti negyedbe, kikérte nekem a savanyú barackos nedűt, mikor is vettem egy levegőt, és elmondtam neki, hogy akkor terítsük ki a lapjainkat, mert 340 ismerősöm várja másnap, hogy elmondjam nekik, ki is Banksy, hogy lehet ez, hogyan talált meg, és egyáltalán, mi a büdös franc zajlik itt évek óta?!
Döbbenten hallgatott, aztán elkezdett röhögni, azt mondta, nem ő a Banksy, de valóban gyűjtő, és a szórólapokat, amelyek eredetiek, azért küldte el nekem, mert szimpatikus voltam, de valóban eredeti minden, sokat érnek, belefért neki, a képeslap is eredeti, de nem kézi az aláírás, ahogy feltételeztem. A modell kocsit valóban egy lomistól vette, nem volt tudatában az anomáliának, amit a felirat okozott, és azt szeretné mondani, hogy ő az… nem teheti… elővette a telefonját.
Nem is lehetett Banksy, mivel megmutatta, ő miket csinál. Kiderült, még vagy három sör után, hogy világhírű művész, szintén anonim, csak négyen tudják ki is ő, a felesége, két barát, s most én. Elmondta, hogy személyes jó barátai is úgy vesznek tőle méregdrágán alkotásokat, hogy nem is sejtik, ki van a vonal másik végén, nem így tervezte, de így maradt és már nem tudja felfedni a titkot, akkora hazugságmátrixba keveredett ezzel. Megmutatta a műhelyéről készült fotókat, a munkáit, a fesztiválokat, ahol úgy lépett fel, hogy senki nem tudta, ki van a spanyolfal mögött. És csak beszéltünk, röhögtünk és néztük egymás munkáit, forgott velem a világ, olyan ember társaságában voltam, aki… aki miatt végül is elhagytam Egert, hogy… ilyen társaságba kerüljek, hogy...
A beszélgetés egy pontján, már nagyon részegen, megkért valamire, elmondta a szabályokat!
Az oldalát nem lájkolhatom, nevét senkinek nem árulhatom el, levelet neki nem írhatok, nem kommentelhetem semmilyen formában, mert ha csak egy ember is észrevesz valamit, összedől az élete. Több gyűjtő, aki engem és őt is követi, észrevehet valamit, s ő ezt nem akarja. Mutatta egy kollégáját, (a csávónak volt egy egymillió dolláros képe otthon, amit 4000 fontért vett 12 éve, mikor a művész még ismeretlen volt, néz rám… én is így vásárolok be, ha csak egy ember befut, akitől vettem, nekem már megérte!). Ő például azonnal észrevenné a turpisságot, nagyon okos emberke.
*
Kilépünk az utcára, nevetve botladozunk, szakad a hó. Az első az évben, és ahogy a monumentális falak között a hófüggöny beborítja az éjjelt, széttesszük a kezünket, megöleljük egymást. A cigi a szám sarkából figyel, vigyorgok, nézem az eget, még akkor is, mikor Ál Banksy (innentől kezdve így hívom) már régen elbotorkált. Olyan az égre nézni, mint Hans Solónak a meteoritzáporban, érzem, a mai nap különleges, minden megváltozott. Hogy valaminek a részese lehettem. Hogy a Brooklyni balgaságok könyv most velem esett meg, kicsi, de nekem fontos, emberi kaland.
Már semmi baj nem történhet, eláraszt a meleg. Az élet szép! Felszállok az éjszakai buszra.
Reggel fájós fejjel ébredek, alig látok, hasogat a koponyám, Rita pofoz, vizet tart a kezében, kicsit ijedt, ám amikor értelmet lát a szememben, azonnal belekezd.
– Valér, hallod mit mondok? Oroszország megtámadta Ukrajnát! Kitört a háború!
