Kárpátalja;agrárium;gazdálkodók;adóemelés;elvándorlás;

- Kisbégány nagy fogyatkozása – Vlagyimir Putyin háborúja halálos fenyegetés a kárpátaljai magyarság számára

A háborútól távol sem egyszerű az élet Ukrajnában. Kárpátalját különösen megviselte az elmúlt több mint kilencszáz nap. A családok jó része elmenekült, a férfiak bujkálnak. Megcsappant a munkaerővel a vásárlóerő is. A földek, a jószágok röghöz kötik a helyi gazdákat, akik egyre sanyarúbb körülmények között küszködnek a túlélésért. 

A kárpátaljai gazdákat hatványozottan sújtják a bajok. Rendszeresen késnek az állami támogatások Kijevből, az adók és a költségek folyamatosan nőnek. Friss hír, hogy a munkabérekre kivetett hadiadót 1,5 százalékról 5 százalékra emelné a kormány. A kisbégányi Illés László azt meséli: akinek nincs ismerőse a fővárosban, nincs sok esélye pénzhez jutni.

– Minden normális országban támogatni kell az agráriumot. Nálunk van is támogatás, de ide már nem mindig jut. 99 tehénig kapnánk 7000 hrivnyát, de helyettünk olyanoknak juttatnak, akiknek tehenük sincs – berzenkedik. Nála vannak jószágok. Késő este is zajlik a munka, az állatok jönnek be a közeli legelőről, az addig üres istálló megtelik élettel.

Az állatokat egy ukrán csordás kíséri.

– Szöknek a tehenek, ahol zöld van, mennek. Sokan vannak – mondja. – A szürke marha kezelhetetlen. Saját izéjük van, egyre nehezebb velük. Rideg tenyésztésben vannak, nincs elég ennivaló, folyamatosan járok kaszálni minden nap, de nem elég. Annyi sincs, mint tavaly. Idén a termés egy nulla. Nincs. Ha nem kaszálok, kitörik a karámot. Ott a tengeri. Most fizettem Jágeréknak 3000 hrivnyát, mert elment egy pár cső tengerijük.

Nem akarok velük rosszban lenni. Tegnap éjjel három tehén kitört, és belevett a csemegébe. Fizetni kellett.

A szárazság miatt a legelőnek vége. Kiszáradt. László minden nap oda megy kaszálni, ahol zöldet talál. Neki lucernása van. Azt mondja, muszáj zöldet hordani az állatoknak, mert ha takarmányt adna nekik, végkép mínuszba kerülne. A gazdálkodó a falu szélén vett egy régi istállót a 2000-es évek elején. Nulláról kezdte. Most a feleségével és két segítővel 14 fejős tehenet, 16 szürkemarhát, számtalan bárányt és disznót tart a telepen. Mint meséli, manapság az a legnagyobb probléma, hogy nincs munkaerő.

Aki tudna dolgozni, elköltözött, bujkál, vagy a háborúban van. Nem találni olyan embert, akire nyugodt szívvel rábízhatná az állatokat, így ők maguk vannak reggeltől estig a telepen. Korábban Beregszászon vittek egy éttermet és egy cipőboltot a feleségével. Ezeket az elmúlt két évben be kellett zárni. Nem volt vásárlóerő. Nincs pénz az embereknél. A gazdaságuk is haldoklik, a jószágok élőhús-ára nem fedezi a befektetett pénzt és energiát.

Sanci néni – ahogyan nem hívják, mert nem ez a neve – 90 éves, és Észak-Magyarországon él egy nagyközségben. Tanítói tevékenységével és helytörténeti munkákkal vívta ki a lakóhelye megbecsülését. Egykori tanítványa kérésére még az év elején vállalta, hogy egyike lesz a nemzeti konzultációs ívek ellenzéki gyűjtőpontjainak. Postaládáját ajánlotta e célra. Elégedett is volt a tiltakozó tanárok és diákok melletti kiállásával, mígnem egy borongós reggelen a templomszolga keresetlen szavakkal illette az utcán. Talán még egy „vénségére meghülyült” is volt benne. Sanci nénit megdöbbentette a ráfröccsenő gyűlölet. Választás előtt jártunk, a kampány hevében felcsavart kormányzati acsarkodás elért boldogot és boldogtalant. Egy évvel azelőtt a kormány a „magyar életmódot” védő bejelentőrendszer felállításán tüsténkedett. Az önjelölt hazafiak azóta sem nyugszanak: nemrég woke-irtókként születtek újjá, bármit is jelentsen ez.