A kárpátaljai gazdákat hatványozottan sújtják a bajok. Rendszeresen késnek az állami támogatások Kijevből, az adók és a költségek folyamatosan nőnek. Friss hír, hogy a munkabérekre kivetett hadiadót 1,5 százalékról 5 százalékra emelné a kormány. A kisbégányi Illés László azt meséli: akinek nincs ismerőse a fővárosban, nincs sok esélye pénzhez jutni.
– Minden normális országban támogatni kell az agráriumot. Nálunk van is támogatás, de ide már nem mindig jut. 99 tehénig kapnánk 7000 hrivnyát, de helyettünk olyanoknak juttatnak, akiknek tehenük sincs – berzenkedik. Nála vannak jószágok. Késő este is zajlik a munka, az állatok jönnek be a közeli legelőről, az addig üres istálló megtelik élettel.
Az állatokat egy ukrán csordás kíséri.
– Szöknek a tehenek, ahol zöld van, mennek. Sokan vannak – mondja. – A szürke marha kezelhetetlen. Saját izéjük van, egyre nehezebb velük. Rideg tenyésztésben vannak, nincs elég ennivaló, folyamatosan járok kaszálni minden nap, de nem elég. Annyi sincs, mint tavaly. Idén a termés egy nulla. Nincs. Ha nem kaszálok, kitörik a karámot. Ott a tengeri. Most fizettem Jágeréknak 3000 hrivnyát, mert elment egy pár cső tengerijük.
Nem akarok velük rosszban lenni. Tegnap éjjel három tehén kitört, és belevett a csemegébe. Fizetni kellett.
A szárazság miatt a legelőnek vége. Kiszáradt. László minden nap oda megy kaszálni, ahol zöldet talál. Neki lucernása van. Azt mondja, muszáj zöldet hordani az állatoknak, mert ha takarmányt adna nekik, végkép mínuszba kerülne. A gazdálkodó a falu szélén vett egy régi istállót a 2000-es évek elején. Nulláról kezdte. Most a feleségével és két segítővel 14 fejős tehenet, 16 szürkemarhát, számtalan bárányt és disznót tart a telepen. Mint meséli, manapság az a legnagyobb probléma, hogy nincs munkaerő.
Aki tudna dolgozni, elköltözött, bujkál, vagy a háborúban van. Nem találni olyan embert, akire nyugodt szívvel rábízhatná az állatokat, így ők maguk vannak reggeltől estig a telepen. Korábban Beregszászon vittek egy éttermet és egy cipőboltot a feleségével. Ezeket az elmúlt két évben be kellett zárni. Nem volt vásárlóerő. Nincs pénz az embereknél. A gazdaságuk is haldoklik, a jószágok élőhús-ára nem fedezi a befektetett pénzt és energiát.
– Minket, magyar gazdákat elfelejtenek. Korábban adtak mindenféle mezőgazdasági támogatást Magyarországról. Ma van földed, holnap nincs. Az itteni magyar mezőgazdászok 60 százaléka felhagyott a gazdálkodással. Elmenekültek. Értem őket, de minket itt hagytak a szarban – mondja László. A 46 éves gazdálkodó húsz éve foglalkozik állattartással. Ez volt az álma. Legfőbb segítsége a felesége, a kis gazdaság másik motorja. Erika imádja az állatokat, férfiakat megszégyenítő erővel áll helyt nap nap után. Ellátja az állatokat, viszi a háztartást. A sokszor kilátástalan helyzetben a megoldást keresi. Ő az egyetlen, aki szabadon járhat. Férjét bármikor besorozhatják.
– Mindennap aggódom. Lehet nagy baj, hiszen jöhetnek, és elvihetnek – mondja egykedvűen László.
Alkonyatkor környékbeli gazda érkezik. Bárányokért jön, a meglévő állományt bővíti.
– Hé, te! Hát csak bakok vannak? – kérdezi meglepetten, aztán megbékél. – Ketten vigyétek! Ne egyedül! Nyisd a csomagtartót!
Az állatok perceken belül a Lada csomagtartójába kerülnek. Kétezer hrivnya darabja. László azt mondja, baráti ár. Az állat évente egyszer ellik, és egy évig kell etetni ahhoz, hogy legyen belőle valami. Szinte nem is éri meg eladni ezen az áron, de ha tovább tartja, akkor csak mínuszt termel.
Egy másik telep körbe van palánkolva. Nehezen lehet belátni az utcáról. A családi ház mellett gépszín van. Többen dolgoznak benne. Péter és Sári néni a gazda. Ők eddig több lábon álltak. A 110 hektáros gazdaság volt az egyik megélhetési forrásuk, de nekik is volt éttermük, kisboltjuk, és egy olyan helyiség, ahol kisebb esküvőket is meg lehetett tartani. Bezártak, a háború leölte a keresletet.
Sári néni férje, aki a családi gazdaságot alapította, 2011-ben ment el. Most Péter fiuk viszi tovább. Apja halálakor 18 éves volt. Amikor a háború kitört, testvérei mind Magyarországra költöztek, csak ő maradt a családból Ukrajnában. Azt mondja, ha a gépeket és a földeket el tudta volna vinni, ő is ment volna. Nem tudta. Maradt.
A telepen több gazdával is beszélgetek, mind kaptak behívót. A gazdálkodás nem mentesíti őket a hadkötelezettség alól. Egybehangzóan azt mondják, valakinek művelni kell a földeket. Ha ez is megszűnik, semmi értelme a háborúnak. Így sem sok, állítják. Ők maguk lassan két éve nem hagyták el a települést. Néha összejönnek, és segítenek egymásnak túlélni.
Délelőtt 10 óra van. A telepen egy 1984-es traktor „szívműtétje” folyik. A gép életét hosszú évekkel hosszabbítják meg. Az operációt János végzi, aki egykor a traktorosok főnöke volt a kolhozban. A többiek segítenek neki. Ez is közös munka. Itt, Kárpátalján a túlélés kulcsa ma minden szempontból az összefogás.
János a szerelőcsapat beszerzője is. Hatvanéves elmúlt, szabadon jöhet-mehet, nem viszik már el katonának. Ő megy üzemanyagért, alkatrészért, mindent ő szerez be.
– Ha minket megállítana a rendőr, vége lenne az életünknek. Rögtön bevinnének a hadkiegészítőre. Még hazaszólni se lenne esélyünk, egyből elveszik a telefonokat – mondja Péter. – Amikor összejövünk, mindig átbeszéljük a srácokkal, mi legyen a következő lépés. Egyre tanácstalanabbak vagyunk. Végignézzük, ahogy tönkremegy minden, amit felépítettünk. Nincs ára a terménynek, lenyomták, és itt van az aszály is. Az egésznek nem sok értelme van már.
Kárpátalján a multik mellett sokáig elfértek a kis családi gazdaságok is. Van gazda, aki 320 hektáron termel, és van, akinek tizedannyi adja a kenyeret. A kolhozrendszer megszűnése után nem kárpótlási jegyeket, hanem földjegyeket adtak. Az ukrajnai földvásárlási moratórium 2021-ben változott meg, azóta a magánszemélyek előtt megnyílt a tulajdonszerzés lehetősége. Ez év januárjától hatályba lépett a következő szakasz, így már jogi személyek is vásárolhatnak földet. A tulajdon maximum 10 000 hektár, ami természetesen leányvállalatokkal könnyedén túlléphető. A földek hektáronkénti átlagára jelenleg 350 000 forint átszámítva. Mindez az ottani magyar gazdáknak is fejtörést okoz, egyre többen adják el a földjeiket, hiszen a multik befolyásolják a terményárakat. Egyre kevésbé éri meg kicsiben termelni.
Folyamatos gond a munkaerőhiány is.
– Cigányt sem lehet találni, nemhogy embert, mindenki elpucolt innen. Menni kell... – mondja János, akire a faluban a Vén Gorbacsov nevet ragasztották. János a falu csordása. Itt még éppen szükség van rá. A településnek saját legelője is van, mintegy 100 hektár. A földosztáskor ennyit tartott meg a falu. Akinek jószága van, tudja legeltetni, csak a csordást kell megfizetnie.
A legelő már bekebelezte a focipályát is. Az eredeti funkcióra már csak a kapu emlékeztet és az épülettorzók. Öltöző volt és klubhelyiség, de nincs, aki játsszon. Hiányzik a vidékről a teljes 18–60 közötti korosztály. Nagybégányban a gazzal felvert focipályán óriásplakát emlékeztet a valóságra: a seregnek toboroznak.
Kisbégányban kora reggel terelik ki a jószágokat az utcára. Reggel hattól este hatig a falu legelőjén kószálnak. Áprilistól Erzsébet-napig, vagy úgy, ahogy az időjárás adja.
– Ez a háború beb...szott mindenkinek – mondja János. 86 éves, de a járásán nyoma sincs a korának. Kortalan kisember.
– Nem sok tehén van, 25 csak, de volt, amikor 250-et hajtottam ki. Minden megváltozott, csak a bokrok vannak, meg egy kis fű. Ennyi tehén nem bírja legelni a 100 hektárt – meséli, miközben a faluban begyűjti az állatokat.
– Hé, a Bélát is fotózza le, ahogyan hajtja azt a „tehent”! Kettő van neki... – mókázik János.
Béla nem engedi a fényképezést. Ő elvileg „nincs itthon”. De, javasolja, nagyon figyeljek a Vén Gorbacsovra, mert ő mindent tud a faluról, no meg a nőkről.
János csak mesél. Régen, amikor több volt az állat, 30 hrivnyát és 50 kopejkát kellett fizetni a gazdának havonta. Ahogyan csökkent a jószágszám, árat kellett növelni. Ma már 800 forintnak megfelelő hrivnyát kap egy állatért havonta. Így heti hét nap munkáért 20 ezer forint a nyugdíj-kiegészítése. Ez nem sok.
Közben odaérünk a házhoz, ahonnan az első jószágot várja.
– Mindgyá’ itt kezdődik, ha a pulya el nem alszik – mondja, arra utalva, hogy egy gyereknek kell kiterelnie a tehenet. – A fehér nincs itthon, elment az urához magyarba bakolni – nevet. – Ez van most. Mindenki valahol van. A fiatalok háromnegyede itt hagyott mindent, elmentek magyarba. Na, ki veszi meg ezeknek a házait, földjeit? Az ukránok. Lassan körbe leszünk véve, pár év, és nemigen fog hallani magyar szót. Ez már régóta így van, de a háború felgyorsította a folyamatot...
