A kontroll érzetének alapvető feltétele, hogy boldogok legyünk. De pontosan mit akarunk kézben tartani? Azt, hogy a másik hogyan viselkedik, hogy mennyi lesz az adó? Megtervezzük az életünket, vagy a szüleink megtették helyettünk, és mi is így teszünk a gyerekünkkel?
Én is remek gimnáziumba jártam, van három diplomám és két nyelvvizsgám. Úgy terveztem, hogy harmincéves korom körül már lesz karrierem a választott szakmámban, és szabad szemmel is jól látható összeget keresek majd, amivel hozzájárulhatok a családom biztonságához, lesznek gyerekeim, lesz tető a fejük fölött és étel az asztalon. Sőt, néhány könyv is a polcon. Időnként elmegyünk színházba és békésen ünnepeljük a karácsonyt. Ez volt a terv. Tudom, hasonlít kicsit a három gyerek, négy kerék propagandájához, de nem erről van szó.
Azt hiszem, a szüleim is valami ilyesmit terveztek. Ők elváltak, amikor én tizenkét éves voltam. Én negyvenhárom leszek, túl vagyok egy váláshoz erősen hasonlító szakításon, az otthon, amit a volt párommal építettünk, már valaki másé. Ma Angliában élek, végre megint a választott szakmában dolgozom, és igyekszem egyensúlyozni a szörfdeszkán, ami időnként elég labilis az élet hullámain.
A tervek arra valók, hogy csillapítsuk az élet hullámzását, hogy kontroll alatt tartsuk a jövőt. Ez a nagyszüleim idejében működött is. Feltehetően azért, mert nem agyalták túl a dolgokat. Az ember kemény munkával megkeresi a betevőt lehetőleg azon a munkahelyen, ahova húszévesen felvették, megházasodik, felneveli a gyereket, és éli a boldog nyugdíjasok életét. Ez egyszerű.
Az a generáció nem gondolkodott azon, ki kell-e szállni egy nem működő kapcsolatból, nem feltétlenül kérdezték meg a gyereket, hogy mit szeretne tanulni, és nem volt ételérzékenység. Pontosabban, volt minden: rossz házasság, laktózintolerancia, boldogtalan gyerek. De mivel a „terv” ezeket nem vette figyelembe, nem számítottak problémának. Ha mégis, nem beszéltek róla. Majd megoldódik.
Az élet ma valóban árnyaltabb, ránk szakadnak járványok, mint a Covid, az amerikai választás hírei, ne adj’ isten még a tűzijáték is később kezdődik egy órával. És újra kell tervezni. Ez iszonyú nehéz, ha rugalmatlanok és türelmetlenek vagyunk.
Nem, nem mondom könnyen, hogy a türelem erény. Én ugyanúgy szeretném látni a befektetett energiám eredményét, mint bárki más, legyen szó munkáról vagy emberi kapcsolatokról. Saját magammal vagyok a legtürelmetlenebb. Jobban kéne, máshogy kéne, azonnal kéne.
De miért kell minden azonnal? És miért kell minden pontosan úgy, ahogy elterveztük? Azért, mert így érezzük magunkat biztonságban.
Mostanában történt, egy hónapja már, hogy virágokat ültettem, és még e lap hasábjain is írtam róla. Elvetettem azokat a tulsi (ejtsd: tulszi), vagy más néven szent bazsalikom magokat is, amelyeket az Indiában élő anyósomtól kaptunk még decemberben. Az angol klíma nyilvánvalóan nem olyan, mint amilyenhez ez a növény Ázsiában hozzászokott, de bíztam benne, hogy talán szerencsém lesz.
A másik három mag, a körömvirág, a csili és a törpe nebáncsvirág is szépen növekedett. A szent bazsalikom meg sem mozdult. Még a sógornőm is, aki szintén Indiában él, azt mondta, neki az édesanyjától kapott mag még soha az életben nem hajtott ki. Az éghajlatra fogtam a sikertelenséget. Ez is milyen egyszerű, nem? Egy külső tényezőt hibáztatni, ha valami nem a tervek szerint alakul…
Már majdnem kidobtam a miniatűr, papírból készült edénykét, amikor egy reggel megjelent a zöld hajtás. Percekig néztem a növénykét, és azon gondolkodtam, hogy az anyatermészet mennyire bölcs, és mennyivel egészségesebben áll az élethez, mint én.
A mag kapott földet, vizet és napfényt is – módjával. Mindent, amire szüksége volt. És bár én nem láttam, mi történik, attól még a mag tudta a dolgát. Én hiába voltam türelmetlen, hiába akartam, hogy gyorsabban történjen meg a változás, hogy azonnal lássam az eredményt, egyszerűen nem tehettem semmit azon kívül, hogy meglocsoltam időnként a földet. El kellett fogadnom, hogy vagy kikel a mag, vagy nem. Vagy megvalósul a „tervem” vagy nem.
És ha nem, mi történik? Persze most egy magról írok, és nem az élet fajsúlyos kérdéseiről – mondhatná bárki. Kit érdekel, ha ki kell dobni egy maroknyi földet? Az mennyivel durvább, ha véget kell vetni egy kapcsolatnak, vagy ha másik munkát kell keresni, igaz?
A veszteség sokkal nagyobbnak látszik.
De valójában ez is azért tűnik olyan rettentőnek, mert a tervünk nem valósult meg, és azt hisszük, kudarcot vallottunk. Pedig nem. Csak újra kell tervezni. Máshogy kell csinálni. Sajnos ezt nem tanítják a magyar iskolákban. Én sem a másodfokú egyenlet megoldóképletéből tudom, hogy minden nem várt fordulatot lehet kezelni. Van, amikor istentelenül nehéz, mert új készségek kellenek hozzá, új dolgokat kell megtanulni, máshogy kell kommunikálni, nekem kell kinyitni ajtókat, ha maguktól nem nyílnak ki.
Nem attól leszünk boldogok, ha tudjuk júniusban, mi lesz a karácsonyi menü, hanem attól a magabiztosságtól, hogy december 25-én egy rántottát is elkészíthetünk, ha minden kötél szakad. Ezt is onnan tudom, hogy néhány héttel ezelőtt még volt arra esély, hogy fel kell számolnom a háztartásunkat, mert költözünk egy másik országba. Először sokkot kaptam, aztán megszámoltam, hányszor pakoltam már össze háztartásokat költözés, szakítás, országváltás miatt. Elég sokszor ahhoz, hogy ne okozzon gondot beszerezni a dobozokat, becsomagolni a nagymamám alma alakú táljait, és kidobni, amire nincs szükség.
Lehet, sokat segített volna, ha nem arról írok fogalmazásokat, mit gondolt Petőfi, amikor az Anyám tyúkját írta, hanem arról, mit tennék, ha másik városba, országba kellene költöznöm. De így is sikerült.
