- Verlaine veszélyes szerző

Visszafogottan fogalmazunk, ha azt mondjuk: a regényben ábrázolt ország nem túl barátságos hely. A cselekmény kezdetén valamilyen temetőben a tömeg őrjöngése közepette kiásnak egy holttestet, melyet aztán barbár módon eltávolítanak a nekropoliszból. A befejezésben pedig brutálisan megvernek két férfit, egyikük bele is hal a sérüléseibe. A halott fiatalemberről ugyanazt feltételezték és terjesztették, mint a könyörtelenül megtámadottakról: homoszexuálisoknak vélték őket.

A szerző igen árnyaltan jeleníti meg azt a borzongató folyamatot, melyben a folytonosan megerősített előítélet egyre elvakultabb gyűlöletbe torkollik, mely aztán előbb-utóbb lincselésekhez vezet. A műben legelvakultabban az egyház szítja a gyilkos indulatokat, ennek során lépten-nyomon vallási előírásokra, elemi erkölcsi normákra hivatkozik, az állam pedig lelkesen asszisztál az erőszakhoz.

A műbeli melegellenes pogromok önáltató ideológiája szerint a tradicionális helyi társadalomtól teljességgel idegen az azonos neműek közötti vonzalom, ezzel az „eltévelyedéssel” a fehérek rontották meg az ártatlan fekete közösséget. S persze, a homofób kampányok hívei szerint a homoszexualitás pusztán választás kérdése, esetleg – a toleránsabbak szerint – olyan rendellenesség, amelyik gyógyítható, a tévelygő tehát így vagy úgy visszavezethető a „normalitásba”.

Abban persze, hogy ez a másság egyáltalán problémává, méghozzá ilyen kardinális jelentőségűvé válhatott, a társadalom mély frusztrációja jelenik meg: a modernitás fel nem tartóztatható folyamata felbomlasztja az ősi hagyományok szabályozta világot, a családi kapcsolatokat és a tágabb közösségi viszonyokat egyaránt áthatja, s a változások miatt elbizonytalanodó „egyszerű emberek” a bűnbakképzésben próbálnak kapaszkodót, valamiféle kollektív megerősítést találni.

A regény összehasonlító irodalomtörténettel foglalkozó, középkorú, egyetemi oktató főhőse e felzaklatott közegben próbál helytállni. Kezdetben ő is a masszív homofób közhelyeket szajkózza, mint később tudatosul benne: „egy közös száj szólt belőlem”. A szakmájában viszont, ha nem akar komolytalanná válni, óhatatlan engedményekre kényszerül: eszébe sem jut például, hogy a Rimbaud-val való közismert viszonya miatt Verlaine-t, a líráját kihagyja a tananyagból. Döntése arra a régi elméleti alaptézisre épül, hogy a mű – kiváltképp a művészi minőség – csak igen-igen közvetett kapcsolatban van a szerző mindennapi életével. Eljárásának feltétlen helyességében az sem rendíti meg, hogy a minisztérium, mint utólag kiderül számára, már egy ideje betiltotta a francia szimbolizmus zsenijének tanítását, mely az illetékesek szerint „a nagy európai propaganda része, amelynek célja, hogy elterjessze nálunk a homoszexualitást.” Verlaine olvasása „haram”, vagyis az iszlám által tiltott dolog.

A regény középpontjában – klasszikus európai mintákat követve – a főhős „nevelődése” áll: az a küzdelmes folyamat, mely az üldöztetéssel szembeni rideg közömbösségtől vezet a megértés, az elfogadás gesztusaihoz. A fejlődés fontos stádiuma lesz, amikor az irodalomtanár – sajátos logikát követve – a maga számára kétségtelenné teszi, hogy a melegek „az emberiség teljes jogú tagjai, egészen egyszerű okból: részei az emberi erőszak történetének.” – Igazságkereső útján a gyanakvások, híresztelések, féligazságok uralta zavaros világban idővel szinte szükségképp keveredik a homoszexualitás gyanújába. Eszmélkedése végén pedig az üldözöttek pártjára áll. Sőt, azonosul velük: ha vélt homoszexuálisokat lincselnek, akkor tessék, én is az vagyok.

A szerző kellő intellektuális vértezettséggel tárja elénk azt, hogy a hetero- és a homoszexualitás a valóságban szinte mindig mérték és arány kérdése, így életszerűnek a végpontok közötti változatok sokasága tekinthető. A nőkhöz vonzódó főhős rémülten, hitetlenkedve tapasztalja, hogy villanásnyi időre vágyat érez egy ismeretlen férfi iránt. A másság mindig relatív.

A klasszikus európai Bildungsrománok hagyományait követve a főszereplő nevelődését példaadó „mesterek” segítik. Gondolkodásának bornírt előítéletességét mindenekelőtt két fiatal nő szembesíti – hol szelíden, tapintatosan, hol civódva, indulatosan – egy jóval toleránsabb, nyitottabb, a másságot elfogadó értékrend, mentalitás esélyeivel. Nélkülük a változás elképzelhetetlen lett volna.

A cselekmény hatásosan utal a tömeg viselkedésének lélektanára, arra a paradoxonra, hogy benne egyszerre vagyunk „valakik és bárkik”. Az események azt is kiemelik: az „emberek erdejének” egy része (néha bizony elég jelentős hányada) céltudatos, ügyes manipulációval kegyetlen tettlegességekre, esetleg tömeggyilkosságra is hajlamos csőcselékké alacsonyítható. A regényben aztán a kíméletlen normaszegés a hatalom nyíltabb/burkoltabb igenlésével zajlik. A lincselés hazafias tetté avanzsál.

Ugyanolyan emberek – a cím találó s így igazán félelmetes. (A mű magyar fordítása Balla Katalin munkája.) Mert a lincselők, a másságot megsemmisíteni akarók végeredményben ugyanolyanok, mint a többiek. Nem elvetemült gonosztevők, hanem – a normalitás hétköznapi pillanataiban – rendes gyerekek, szülők, társak. Miként a főhős apja, a tekintélyes vallási vezető, akiben – mint kiderül – szintén gyilkos indulatok feszülnek, ha a homoszexualitás szóba kerül. Igen, a fenevad talán bennünk is ott rejtezik. De elszabadulása, a regény erről is meggyőzhet bennünket, sosem fátumszerű.