Langyos nyár végi éjszaka volt, elmúlt hajnali két óra. A férfi, régi meggyőződéses kommunista, döbbenten bámult lakásának nyitott ablakából. „Nem számítottam a megszállásra, de a feleségem igen. Ahányszor autót hallott közeledni az utcáról, azt mondta, itt vannak az oroszok. És egyszer csak tényleg megjöttek. Sokkos állapotba kerültem. Arra gondoltam, ennek semmi köze a szocializmushoz.”
Arnošt Lustig (1926–2011) író csupán negyvenegy éves volt, amikor lánctalpak taposták el a prágai tavaszt, de már sokat megélt 1968 augusztusa előtt is. Iszonyúan sokat. Csehszlovákia szétverését, üldöztetést a nácik alatt. Túlélte a gettót és a lágereket: Theresienstadtot, Auschwitzot, Buchenwaldot. Apjának meggyilkolását. 1945 elején megszökött a dachaui haláltranszportból, bujkált a felszabadulásig.
Riporternek állt, a Lidové Novinyt tudósította az izraeli függetlenségi háborúból (1948). A hírhedt, anticionistának nevezett hecckampányt éppenhogy megúszta: valamiért kihagyták Rudolf Slánský monstre kirakatperéből, amelynek koholt vádjait egy világméretű összeesküvés paranoid víziója ihlette. A kegyvesztett pártfőtitkárt és társait – többségük zsidó kommunista – élő rádióközvetítésben ítélték el, tizenegyüket felakasztották (1952).
A sztálinizmus felszámolását, Alexander Dubček reformjait lelkesen támogatta Lustig: még hitt az „emberarcú szocializmusban”. Azon az augusztusi éjjelen az ablakban állva ébredt a valóra, akkor ábrándult ki végképp. A Szovjetunió csatlósai közül Románia kimaradt az úgynevezett Duna hadműveletből, az NDK pedig a hitleri megszállás kínos párhuzama miatt a háttérbe húzódott. A Magyar Néphadseregből a zalaegerszegi 8. gépkocsizó lövészhadosztálynak jutott a dicstelen szerep.
A prágai rádió először hajnali 1 óra 55 perckor jelentette a bevonulást. A hadsereg parancsot kapott, kerülje a hiábavaló vérontást, ne szálljon szembe a 300 ezres túlerővel. Óvták a civileket, nehogy ürügyet adjanak erőszakra.
Megjelentek a falfeliratok: „Ruszkik, haza!” Barikádok és elfordított jelzőtáblák lassították az inváziót. Az utca embere bizonygatta az idegen katonáknak: nincs ellenforradalom,
nem kell a „testvéri segítségnyújtás” – pláne harckocsin. A szégyenletes agresszióban legalább 137 csehszlovák polgár vesztette életét. Dubčeket napokra Moszkvába hurcolták, később leváltották. A „normalizáció” orwelli szlogenjével, Gustáv Husák vezetésével visszatért a diktatúra. A zöldhatár lezárásáig hetvenezren menekültek nyugatra. Köztük Lustig, aki úgy fogalmazott: az oroszok elárulták az eszmét, „a szocializmus fasizmussá süllyedt”.
Jugoszláviába, majd Izraelbe ment, az Egyesült Államokban lett egyetemi tanár és világhírű író. A holokauszt filozófiai-lélektani vonatkozásaival foglalkozó esszéit, regényeit a Kertész Imre műveihez hasonlítják. Megérhette a bársonyos forradalmat és a szovjet katonák kivonását. Közel a nyolcvanhoz hazaköltözött. Szülőhelyén hunyta le szemét örökre, a hidak és tornyok, sikátorok és sörözők varázslatos városában, az arany Prágában.