Állunk a sarkon Ritával, idegesen kukucskálunk le a Cowgate sikátorába, pont olyan, ahogy az ember elképzel egy 300 évvel ezelőtti skót várost, szűk utca, sötét, piszkos, sárgásbarna falak, el sem tudom képzelni, milyen nyomasztó lehetett ez az ország a középkorban, ahol az embereket a pestisjárvány idején élve befalaztak, a legnagyobb volt a boszorkányégetések száma, és föld alatti katakombákban élt a fővárosi lakosság jelentős része. Ma már feldobja a képet a világító reklámok sokasága, graffitik a falakon és pár merészen öltözött spicces nő, egy csapat, nagydarab kidobó (beengedő) társaságában, a La Belle Angele klub előtt feszengünk.
A Fringe fesztivál keretében Azahriah lép fel ma este, és a Friderikusz-podcast hatására elhatároztuk, megnézzük ezt a fiatalembert, bár a zenéje nem a stílusom. A magyarok oldalán már napok óta megy a csencselés a jegyekkel, mindketten arra gondoltunk, hogy leleményes honfitársaink valószínűleg tömegesen felvásárolták a jegyeket, s most felárral értékesítik. Sajnos, ahogy később kiderül, barátaink, ismerőseink, valóban jóval vagy kicsit drágábban vették a belépőt, ettől kicsit keserű lett a szám íze, nem hiszem el, bárhol magyarokkal találkozunk, azonnal az okosba’ jelző tűnik fel a nagy neon ledfalon.
A klub ikonikus hely, alig 500 ember fér el, az Oasis is lépett fel itt, meg az Exploited is itt veretett pár hónapja, haver volt, ez is skót zenekar, csak szólok. Ahogy belépünk, rendesen megcsap a levegő, mindenhol magyarok csivitelnek, cigiznek, bömbölnek, vagy nevetgélnek, nyolc év alatt nem láttam ennyi magyart összesen. Rita is tapad rám, furcsa érzés. Zavarban vagyok, és az kezd zavarni, hogy zavar a közeg. Senki nem bunkó vagy udvariatlan, de mégis, nem tudom leírni a miliőt, a viccesnek szánt magyar nyelvű pólók, magyar zászlók, a „holvanjózsibazdmeg” kiabálások, az öngyújtókérés… sok. A vécében egy arc azt üvölti, „indul a mandula”, egy másik hangosan üvöltve vizel, mint megtudom, kocsival jött, és két órája tartotta vissza, de olyan teátrális a jelenet, mintha kivégzésre vinnék, vagy német pornó hangjátékot hallhatna az úri közönség. Szürreális.
Egy magyar hölgy arról beszél, hogy nem megy Ozorára, mert sok a zsidó, egy volt kollégám a tetőmosós korból meglepődve üdvözöl, neki nagyon örülök, szállodában kezdett el dolgozni, sikeres. Egy agilis apa odarángatja gyerekeit, lelkesen mutatja be őket, ki melyik csúcsegyetemen végzett, az egyik német pasija olyan, mint egy Ken-baba, szintén sikeres pályaívvel. Annyira fárasztanak, hogy kétségbeesve keresem Ritát, aki ügyesen lelépett Gáborral valami italt venni.
A tömeg hektikus, gipszkartonozók Aberdeenből, programozók, szakácsok, kifutófiúk, egyetemisták, fogorvosasszisztens, szobrászművész, és mind magyarok. Egy baráti csapat Budapestről érkezik, mondják, azért jöttek, mert négy napig itt vannak úgy is, csak nem találtak egy értelmes programot a fesztiválon (a világ legnagyobb kulturális fesztiválja), és szereztek jegyet, nem tudom, mit mondjak nekik. A csapat egyik hölgy tagja végig a sarokban ül, és a telefonjával játszik, nem lehet segíteni azon, aki nem élvezi az életet, konstatálom.
Kezdődik a koncert, pár számot ismerek is. A tömeg tombol, repülnek az emberek, és itt valami hiányérzetem támad, amit később többen is megerősítenek. A kivitelezés korrekt, a zene jól szól, van füst, meg „fel a kezeket, aki itt él, köszönöm, hogy eljöttetek”, de valami üres.
A fiatalember, Azahriah, aki valószínűleg kétnaponta lép fel random fesztiválokon és helyeken, szerintem nem értett meg egy dolgot. Itt mi olyan messze vagyunk az országtól, hogy szomjazzuk a magyart, a nyelvet, kultúrát, sokan évente, ha egyszer hazajutnak, de lehet ritkábban. Mi nem csak koncertre jöttünk, illetve nem mi, ők, vagy… nem is tudom, talán bele kellett volna ugrania a tömegbe, lemenni énekelni közéjük, közénk. Valami intimebb. Steril a koncert, de ez nem egy gyerekzsúr, nem várhatom el a babasimogatást a sztártól, lehet, hogy nem is ilyen a személyisége, meg milyen jogon várok én el bármit, nem értem.
Elmegyek a budira, a csap mellett fekete csávó ül, illatos parfümökkel, nyolc éve próbálom megfejteni, miért vannak fekete fiúk a férfi vécében, a klubokban. Valaki szerint kokaint árulnak a klub engedélyével, mások szerint azt nézik, nehogy valaki kokaint áruljon a klub engedélye nélkül, van aki szerint csak vécés bácsik, de én nem akarok borotválkozni, frissíteni, nem akarok pacsulit, pedig vagy harminc üveg valami van felsorakoztatva. Egy biztos, aprót akar, jattot, s nekem ez rém kellemetlen. Kicsit elém áll, mikor mennék kifelé, próbál a csap felé terelni, de mondom neki, nem kérek semmit, zavartan kisurranok, mellettem a magyarok a piszoárnál politikáról beszélnek, valaki böfög, valaki a rendelésről okoskodik, triviális témák. Azon is agyalok, lehet, angolul is ilyen idétlen minden mellékhelyiség, csak most mindent értek, nagyon furcsa tapasztalat.
A koncerten semmi nem változik, egy pultos csaj annyira részeg, hogy beleiszik a piáinkba, az agilis apa továbbra is fontoskodva masírozik a tömegben, a tömeg ujjong, fesztivál van, ölelkezés, látom, csak én vagyok megfigyelő státuszban, a tömeg feloldódott, és én örülök ennek.
Néha kikísérem a barátaimat cigizni a teraszra, már kilenc hónapja nem szívom, kicsit megingok, de szerencsére nemet mondok önnön felkérdezésemre. A cigi páston, olimpia a téma, ital, csajok, pasik, munka, páran túl vannak a zeniten, hátam a falnak vetem, egy túlplasztikázott hölgy mű afrohajban, halálra szolizva méregeti a közeget, akár egy búcsú, minden van, körhinta.
Visszamegyek a toalettre, megint pisilek, egyedül vagyunk, én meg a fekete, nagydarab arc. Bekérdez.
– Milyen?
– Őszintén vagy bájolgós választ vársz?
Meghökken.
– Őszintét, tesa...
– Tudod, ez egy magyar buli… magam is...
– Persze, megnéztem ki lép fel, s bár nem látok semmit, itt kell ülnöm, ez a melóm, de tudom, ki ez a srác, megcsinálta magát, fasza arc...
– Na, szóval, az van, hogy én eljöttem egy országból sok gond miatt, és frusztrált vagyok, de magam sem értem, miért. Egyedül vagyok a tömegben, mégis sok az ismerős, hiányzik az országom, de nem akarok hazamenni, túl sokan vannak, nem láttam ennyi magyart nyolc év alatt, és annyira más, nem erre emlékeztem, zavarban vagyok, s nem tudom leírni az érzéseimet. Nem tudom érted e? A zene is jó, a csávó egy zseni, egy jó ember; ha belegondolok, hogy 21 évesen én az M3 autópálya építkezésén csákányoztam alkoholistákkal a 40 fokban, ő meg… de nem érzek irigységet, csak látom, lekéstem valamit, vagy talán nem, de minden itt kavarog bennem, azt se tudod, mi az az M3, szóval nem tudom elmondani.
– Látod testvérem, milyen érdekes a zene! Megannyi embert összehoz, teljesen random életeket, és egy közösséget teremt rövid időre a tánc, a buli. Ne gondolkodj ilyen sokat, ha tudnád, én honnan kerültem ide, milyen életből, országból jöttem... Ne búsulj, menj vissza és élvezd az életet!
Mikor kilépek az ajtón, összecsapjuk a kezünket teátrálisan, de nem lát minket senki, nem baj, hogy teátrális. Őszinte.
