;

film;interjú;

Mindannyian hasonló élettapasztalatokkal rendelkezünk a szomorúság és a boldogság, a szenvedés és a boldogság tekintetében, legyen bármilyen a nemzetiségünk,  vallásunk vagy bőrszínünk

- Ellensúlyozni a propagandát

Abderrahmane Sissako szabályteremtő művészfilmes. Legújabb alkotása, A tea illata egy fiatal elefántcsontparti nőről, Ayáról szól, aki az esküvőjéről lelépve kivándorol Kínába, ahol beleszeret egy idősebb, családos kínai teaboltosba. Az álomszerű mű rendezőjével a Berlinálén beszélgettünk.

Amikor a filmek általában a globalizációról és a társadalmunk fejlődéséről szólnak, azt nagyon sötét és pesszimista módon teszik manapság. Ön viszont inkább egy gyengédebb, reményteli szemléletet választott. Miért?

A hagyományos hozzáállássokkal szembe menve frontálisan akartam megmutatni, hogy mi érdekel az afrikaiak migrációjában. Az emberiség a népek közötti állandó mozgásból áll. Az országok lakossága nem csak az egyének találkozásaiból, hanem az embercsoportok változásaiból és utazásaikból épül fel. Mivel egy globális világban élünk, így kénytelenek vagyunk keveredni és találkozni egymással, de sajnos sokak számára ez most nem olyan nyilvánvaló, sokak pedig épp ennek az ellenkezőjét állítják. Nem ma vagy holnap fog megtörténni, de – ha pesszimista vagyok – ötven- vagy száz év múlva nem az lesz a természetes a sok próbálkozás ellenére, hogy bezárkózzunk önmagunkba. Persze most sem természetes, hogy sokan megtagadják a toleranciát, azt, hogy megnyíljanak mások előtt, találkozzanak más emberekkel. Ha ezzel filmmel tudom ellensúlyozni némileg az intoleráns propagandát, akkor megérte hátat fordítani a pesszimizmusnak.

Gondolom, mindemellett szenvedélyes teafogyasztó. Miért pont ez az ital lett az együttélés szimbóluma a filmjében?

Hogyne volnék szenvedélyes teafogyasztó! Mauritániában van egy a teával kapcsolatos rituálé, amelyet naponta többször is elvégeznek. A teaivás valódi szertartás, nem olyan, mint a presszókávé, amit „bedob” az ember. Szépen lassan és érzéssel elfogyasztod az első poharat, aztán jöhet a második, majd a harmadik. Ez én országomhoz kultúrájának a része. Mindemellett a film esetében az volt az elképzelésem, hogy a főszereplő, Ay, megmutatja a képességét: a férfiakat úgy csábítja el, hogy felhasználja a saját kultúráját. Ez lehetővé teszi számára, hogy olyan intimitást teremtsen, amit nem gyakran látunk más, úgymond kommersz művekben. A tea illatában két olyan embert látunk, akik szeretik és tisztelik egymást. Közel kerülnek egymáshoz csak azért, hogy legyen ürügyük megsimogatni a másik kezét, finoman megérinteni egymást. Már persze a teaivás szertartása közben.

Nina Melo csodálatos Aya szerepében: el is hittem neki, hogy bárkit képes lenne „rábeszélni” a szerelemre.

Amikor találkoztam Ninával, tudtam, ő az igazi, mert éreztem: hajlandó velem együtt elindulni ezen a közös úton. És egy olyan úton, amely sok munkát jelentett számára. Meg kellett tanulnia kínaiul beszélni, hogy beleélje magát a karakterbe, ezért sokat dolgozott egy dialógusedzővel. A szerep, amit én ajánlottam neki, teljesen ellentétes azzal, amilyen ő a valós életben csinál. Ő egy harcos, bokszoló, ki kellett „ugrania a saját bőréből”, fel kellett építenie egy teljesen más embert. A frizurája pedig nagyon fontos volt számomra, mert azt akartam, hogy a haja egyrészt Afrikát idézze, másrészt pedig Ázsiát, hogy benne egyesüljön a két kontinens kultúrája.

A tea illatának filmnyelve igen különleges: sokszor a líraiság fontosabb, mint a logika, a legtöbb jelenet éjjel játszódik és álomszerű. Mi e mögött az ars poetica?

Hamar megértettem, hogy a filmnek éjszaka kell játszódnia, mert szükségem volt a sötétségre. A sötétség természetesen mindig együtt jár a fényekkel való játékkal. De azért is szükségem volt a sötétségre, hogy úgymond elrejtse a történetet. Az éjszaka azért is fontos volt, mert fokozatosan fel kellett készítenem a nézőket arra, hogy tudomásul vegyék: álmokról beszélünk és nem a rögvalóságról. A tudatalatti nagy szerepet játszik, amikor filmeket nézel. Tehát rendezőként, karmesterként kell dolgoznom, hogy a nézők számára lehetővé tegyem a film befogadását.

Rengeteg a mellékszeplő, mintha egy ensemble-film, vagy egyfajta mozaikfilm lett volna a célja. Az emberek ki- és besodródnak egymás életébe. Cselekmény helyet érzelmeket, életstátuszokat mutat. Sokan hiányolták a politikát a filmből, mondván, egy Kínában élő afrikai bevándorlóról szól.

Ez egy nagyon fontos kérdés. Nem akartam, hogy a film egy szenvedő és sodródó afrikai nő jelképére épüljön, akinek meg kell küzdenie a társadalom súlyával. A karakterek egymás érzelmeiből táplálkoznak. A közeli felvételen látjuk, hogyan osztozik a két szerelmes egymás szenvedéseiben. Ezzel a filmmel azt akartam hangsúlyozni: a társadalmak nem olyan klisék, mint amilyennek lefestjük őket, nem meghatározott, bizonyos paraméterek közé zárt csoportok. Mindannyian hasonló élettapasztalatokkal rendelkezünk a szomorúság és a boldogság, a szenvedés és a boldogság tekintetében, legyünk bármilyen a nemzetiségünk, vallásunk, vagy bőrszínünk. Ez így már eléggé politikus?

A filmben beszélt nyelvek bábeli módon keverednek...

Kanton tipikusan egy olyan város, ahol tíz méteren belül öt-hat különböző nyelvet lehet hallani. Hovatovább elég sok ilyen hely van a világon. Ez a Föld olyan területei dinamikájának az eredménye, ahol elfogadják a különböző népek sokféleségét, és együtt élnek. Amikor egy művész ilyen valóságot lát, akkor ezt bele kell foglalnia a munkájába. Mert, mint mondják: ez a világ gyönyörű. Hinnünk kell a csodáiban, hogy élvezni tudjuk. Európának nyitnia kell, és el kell fogadnia, hogy különböző nyelvek léteznek, azok különböző jelentéseivel együtt. Afrikában például mintegy háromszáz különböző nyelv létezik. Ez sok, de ez az emberiség ereje, és ez a világ gazdagsága. Én még mindig optimista vagyok, ami nem azt jelenti, hogy tagadnám, hogy a világban létezik a rasszizmus. Igenis létezik. Van politikai értékrendem, és erősen hiszek abban is, hogy a világnak megvan a képessége a változásra és a fejlődésre.

Infó: A tea illata. Bemutatja a Mozinet

Névjegy

Abderrahmane Sissako mauritániai születésű mali filmrendező és producer. A Boldogságra várva című filmjét a 2002-es Cannes-i Filmfesztivál hivatalos válogatásán mutatták be az Un Certain Regard szekcióban, FIPRESCI-díjat nyert. 2006-os Bamako című filmje nagy figyelmet kapott. Timbuktu című 2014-es filmjét a 2014-es Cannes-i Filmfesztivál fő versenyszekciójában Arany Pálmára, továbbá BAFTA-díjra, valamint a legjobb idegen nyelvű film kategóriában Oscar-díjra jelölték.

Nyárvégi, tanévnyitó koncertjén a Góbé ezúttal nem csak egy pörgős bulival készül megtáncoltatni mindenkit szeptember 3-án a Kobuci Kertben, vendégeikkel együtt a Szimfolk Zenei Műhely részére is gyűjt.