Most épp főállású anyuka – második gyermekével van otthon –, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne elegendő szakmai megbízása Felföldiné Baranya Nórának, a negyvenes évei elején járó miskolci zeneterapeutának. A hazai szegény falvak közé tartozó borsodi Gagybátorban a Hiányzó Láncszem Alapítvány munkatársaként havonta két hétköznap és egyszer hétvégén roma diákok felzárkózását segíti – mi is egy ilyen foglalkozáson találkoztunk vele először, amelyről írtunk is –, máskor a Mosoly Alapítvány küldöttjeként a miskolci kórház gyermekpszichiátriai és gyermek-onkológiai osztályán próbál néhány percre mosolyt csalni a beteg gyerekek arcára. Tokajban pedig a Magyar Máltai Szeretetszolgálat egyik intézményében, sérült felnőttekkel foglalkozik a zeneterápia révén.
– Olyan élményeket élek meg velük zeneterapeutaként, amelyeket eddig másokkal nem
– mondta utóbbiról. – Az az elfogadás és szeretet, ami árad belőlük, egyszerűen „leveszi” rólam a nyomást, hogy jól kell teljesíteni, élményt kell adni, „meg kell őket terápiázni”, mert igazából a szó legjobb értelmében mindegy, hogy mit csinálok: amit szeretettel adok, azt teljes mértékben elfogadják. Máskor is játszom például a hegedűmön „vihart”, ami egyfajta hangulatmérő, s megmutatja, tudunk-e egymásra figyelni, mennyire hagyjuk, hogy kitomboljuk, elengedjük magunkat, de velük éltem át eddig a legintenzívebben az érzelmek kiáradását és visszacsendesedését – tette hozzá.
A zeneterápia lényege, hogy amit a lelkében zajló folyamatokról az ember szavakkal nem tud, vagy nem akar kifejezni, azt a zenén keresztül megtehesse.
Mindegy, hogy az érzés jó vagy rossz, szép vagy csúnya. Nem az a lényeg – hangsúlyozta a szakember –, hogy milyen zenei produktum születik, hanem az, ami történik közben. Ő meseterápiás elemeket is belefűz a foglalkozásokba, hiszen sokatmondó, hogy a résztvevők melyik figurával akarnak azonosulni.
– Van egy értelmi fogyatékos csoporttagunk, legidősebb testvér egy családban, sok nem sérült húggal és öccsel. Nagydarab és hihetetlen jószívű. Ő az egyik mesénkben a sasmadarat választotta, azt az állatot, amelyik megvédi a testvéreit, s az utolsó pillanatban közbelép, hogy ne vesszen el közülük a legkisebb. Alig tud beszélni, szavakat formálni, de a választott szereplő, a sas, megmutatta, milyen mély érzelmek élnek benne a testvérei iránt – mondta. A siker ebben a munkában inkább jelzésértékű, valódi számokkal aligha mérhető: a zene segíthet egy másfajta kommunikációban, s az érzelmeiket a terápiába bevont emberek talán jobban tudják később jó irányba terelni. Van például egy férfi a tokaji intézetben, aki hevesebben fejezi ki az érzelmeit, és ezt nem mindig fogadja jól a közösség, de ha ő a zenében megélheti ezt, odaverhet nagyokat a dobnak, azzal kiad egy csomó feszültséget, és együttműködőbb lesz a napi munkában.
A foglalkozásokat Kokas Klára zenepszichológus módszere alapján rendszerint „névénekléssel” kezdi Nóra: egy ismert szólamba, például az „Iglice szívem, iglice” dallamába fűzi bele a megszólított keresztnevét, s mindjárt egy kedves jelzővel is illeti, miközben megérinti, megsimogatja az arcát vagy megfogja a kezét. – Van egy idősebb hölgy, aki nagyon szeret énekelni, neki mindig az aranytorkú jelzőt éneklem a neve mellé, azt a férfit pedig, aki sasmadár szeretett volna lenni, bátor lelkűnek szólítom. Ezeket a tulajdonságokat a hétköznapi életben mások ritkán veszik észre rajtuk, vagy épp nem adnak róla nekik visszajelzést. Az pedig, hogy elvárások nélkül meg is érintem őket, nagyon ritka, mert az emberek általában távolságot tartanak a fogyatékos társaiktól, nem ismerik őket, furcsának találják a beszédjüket vagy a mozdulataikat – mondta.
A Hiányzó Láncszem Alapítvány gagybátori roma gyerekeket segítő munkájában másképp kell felépíteni a foglalkozásokat. – Van egy ének-zene tanári, egy szociálpedagógusi és egy zeneterapeuta végzettségem, s gyakorlatilag az összes képesítésemben lévő összes módszert, amit tanultam valaha, s amit a szakmai tapasztalatomban összegyűjtöttem, folyamatosan és változatosan alkalmazom itt. Szeretünk egyfajta keretet kialakítani a két kolléganőmmel: délelőtt tartunk például egy baba-mama klubot, ahová a három éven aluli gyerekek és az anyukák jönnek. Beszélgetünk, a gyereket letehetik a földre, vagy meghintáztatjuk egy pokrócban a babákat, ezt hihetetlenül élvezik. Ez a másfél óra azért kell, hogy az anyuka egy kicsit fellélegezzen, hisz rendszerint másik 6-7 gyerektől jön el hozzánk erre a kis időre a legkisebbel, de még így is előfordul, hogy jön vele az összes többi, s akkor őket is le kell kötni valahogy. Ebéd után az óvodásoknak tartunk körjátékos, éneklős, gyerekjógás foglalkozást, majd jöhetnek az iskolások, így minden korcsoportra jut másfél óra körülbelül. Közben mi vagyunk a háttérszemélyzet is, készítjük az ebédet, pakolunk, kísérjük ki vécére a kisebbeket. Ebben a faluban az élet rendszerint felülírja a terveinket: nem tudunk például sorversenyt csinálni, mert van épp két óvodás, három iskolás, a többi mind pici, s lehetetlen úgy közös foglalkozást tartani, hogy a legkisebb fél éves, a legnagyobb meg tizennégy – fogalmazott.
Lassan ötödik éve járnak ki Gagybátorba, s amikor arról kérdeztük, ott vajon mi számít „eredményességi mutatónak”, kissé profán hasonlattal válaszolt. – Néha az, hogy amikor idejöttünk először, a gyerek jó nagyokat köpött, mert ezt látta otthon, most meg kisebbeket köp, s van egyfajta remény, hogy egyszer talán majd egyáltalán nem fog köpdösni. Nagyon-nagyon nehéz velük változást elérni, mert a mi foglalkozásaink után hazamennek ugyanabba a környezetbe, ahonnét jöttek, s nem vagyunk ott a faluban mindennap – mondta. A koronavírus időszaka alatt például nélkülözhetetlen volt a segítségük. Ebben a faluban nincs iskola, a szomszédos településre járnak át a gyerekek. Ezért Nóra minden héten ott volt velük, be volt osztva, hogy kivel mit kell tanulniuk.
– Beléptem az összes ottani iskolai Facebook-csoportba, ezen keresztül küldték a házi feladatokat, s akkor úgy mentem ki Gagybátorba, hogy tudtam, kinek mi a házija, mire kell figyelni, majd befotóztam a kész munkákat és küldtem el a tanároknak. Akkor nagyon erősen éreztem a munkám közvetlen hatását, nem tudom, még egyszer végig tudnám-e csinálni, mert rendkívül fárasztó volt – idézte fel.
Érzelmileg legalább ennyire megterhelő a legújabb szakmai kihívás: pár hónapja a Mosoly Alapítvány megbízásából jár a miskolci kórház gyerekpszichiátriai és gyerekonkológiai osztályára. – Nagyon új terep, de mivel azt hiszem, elég jól tudok alkalmazkodni, és az improvizációs készségem is kiforrott, bátrabban nézek szembe ezzel a kihívással. Mert itt aztán tényleg fogalmad sincs, mi fog történni odabent. Ez az onkológiára még inkább igaz, hiszen nagy kérdés, hogy van épp aktuálisan a gyerek, ki tud-e jönni kiscsoportos foglalkozásra, vagy jómagam egyéni terápiában be tudok-e menni a szobájába? Vagy ha épp steril bokszban van, dupla lezárt ajtós helyen, beöltözhetek-e, s jöhetnek-e velem a hangszerek? Itt az onkológián abszolút az a célom a zenével, hogy abban az időszakban, amíg ott vagyok – s örülök, ha ez alkalmanként 25-30 perc – kicsit kizökkentsem az adott gyereket a betegség megélésből. Abból, hogy ő ott van egy kórteremben, fájdalmakat él át, és szomorú, mert hónapokig el van zárva a korcsoportjától. Nem találkozik mással, csak a szülővel, általában nyilván az anyával, mert közben jó esetben az apa viszi a hátán az otthoni összes többi feladatot. S a gyerek nem csinál semmit, ami az életkorának megfelelő lenne, mert nem tud mondjuk kimenni a kis játszóhelyiségbe. Ha ilyen körülmények között bemegy hozzá hangszerekkel egy néni, énekel, játszik, spontán mesét kreál vele együtt, az biztosan kizökkenti őt. S persze előfordul, hogy ott van egy ötéves kisfiú, kopaszon, csontsoványan, nagy, karikás szemekkel, húzza magával az infúziót vagy valamilyen másik mobil gépet, s épp élvezetesen üti a csörgőt, amikor egyszer csak pittyegni kezd ez a gép, mert lemerül, s jelzi, hogy be kell dugni. Ha ilyenkor ezt a „pittyegést” bevonják a foglalkozásba, zenei hangként kezelik, eljátszanak vele, az lehet, hogy másnapra vagy harmadnapra is ad egyfajta erőt, örömet a gyereknek: már nem a gépet látja maga előtt, hanem a zenét hallja meg benne.
