Egy ideje olyan körülményes ez a Béci!
– A vőlegénye, Kingácska? – kérdezi az öreg boltos.
– Igen. Megyünk az utcán, és állandóan hátrafordul, és amikor leállok beszélgetni valakivel, nyomogatja a kezemet, hogy menjünk már. Múltkor ismeretlen szám hívott, és nem engedte, hogy felvegyem. Most meg kitalálta, hogy vágjam le én a haját, mert a fodrászok nem fertőtlenítik az eszközeiket – fakadt ki Kinga.
– Ne aggódjon, Kingácska, többektől hallok ilyesmit. Viszik a fertőtlenítőt, mint a cukrot. Na, meg esküvő előtt én is izgultam ám! Majd elmúlik ez is – legyint a boltos.
Eközben Béla tétován lép be a bankba, a könyökével löki be a tolóajtót, a bejáratnál azonnal a kézfertőtlenítő alá dugja a kezét. Várakozás közben ide-oda toporog, szeme riadtan ugrál a kijelző és a kijárat között, a kitett menekülési útvonalat tanulmányozza, mint egy csapdába esett kísérleti egér. Ellenőrzi a poroltó szavatossági idejét is, és alaposan megfigyeli a biztonsági őrt. A bankrablás gondolatára heves szívdobogás tör rá, tenyere erősen verejtékezni kezd. Felpattan, kirohan az épületből, és a telefonjáért nyúl. Egy ideje már nem tartja bekapcsolva, mert sokat olvasott a káros sugárzásról, meg a lekövetésről, tart attól, hogy a készülék egyszer csak megsüti az agyát, vagy hogy bárki olvashat távolról még a gondolataiban is. Időbe telik, mire remegő kezével a menyasszonya számát hívni tudja.
– Gyere értem, én kész vagyok.
– Ilyen gyorsan? Ez nagyszerű. Nekem még hátravan a posta – csicsergi gyanútlanul Kinga, de Béla türelmetlenül közbevág.
– Előbb a bankba gyere. Húztam sorszámot, siess!
– Akkor így jó lesz a meghívó, drágám? Mehet a nyomdába? – mutatja Béla Kingának a megszerkesztett dokumentumot a laptopon.
Kinga a reggel lefőzött teát melegíti a tűzhelyen. Ilyenkor nagyon hiányzik neki a mikrója, amit Béla nem engedett az új lakásba hozni a káros sugarak miatt.
– Kijavítottad az időpontot? Akkor tökéletes – huppan oda Kinga, színmintával a kezében. – A papír ilyen színű lesz, mint a levendulacsokrok.
– Minden tele lesz levendulával? És ha valaki allergiás rá?
– A levendulára? – hüledezik Kinga – De hát az gyógynövény!
– Olvastam, hogy az Unió veszélyes növénynek akarja nyilvánítani a benne található allergének miatt.
– Hát, aki arra allergiás, az biztos másra is az. Ez van – zárja le Kinga a beszélgetést, és belekortyol a levendulateába. Az nyugtató.
Béci kültéri riasztók elemzéseit nézegeti a laptopon, Kinga a kanapéra telepszik, a tea jót tett, lakkozni kezdi a lábkörmét. A csokrokra és a levendulaszín asztali kártyákra gondol, ahogy a vendégek gyönyörködnek bennük, felveszik, megszagolják, aztán viszketni kezd a kezük vagy folyni fog a nyáluk, mint egy betépett buldognak. Elhessegeti a gondolatot, tovább pörgeti fejében a teendőket, amikor furcsa zajra lesz figyelmes.
– Drágám, mi van ezzel a kutyával, miért nyüszít ennyire?
– Nem szeret a garázsban lenni – mondja Béla a laptop mögül.
– És hogy került oda?
– Bezártam éjszakára. A tévében mutatták, hogy fagyállós húst dobtak a betörők a kutyáknak. Amint megjön az udvari kamera, szabadon lehet.
– Nem aggódod túl ezt egy kicsit? Ez egy normális környék.
– Sosem lehetsz elég óvatos – mondja Béla, de olyan hangsúllyal, hogy Kinga egy pillanatra megborzong.
Kinga beteszi a hűtőbe a maradék húst. Megnyitja a vízcsapot, és vetkőzni kezd.
– Bezártad a bejárati ajtót? – kérdezi Bélát, majd állig merül a habfürdős vízbe. – És a kukát se felejtsd el kitenni, kérlek!
Béla fejében megindul a monológ: a kukát nem teszem ki most, majd hajnalban, amikor jönnek a kukások. Addig akárki átvizsgálhatná az egészet. Ajtó zárva, riasztó bekapcsolva, minden rendben. Mi ez a furcsa hang? Csak nem a kazán szörcsög? Mindjárt hívom is a szerelőt, át kellene néznie, nehogy aztán felrobbanjunk.
– Kinek telefonáltál? – lép ki Kinga törölközőbe csavart hajjal a fürdőből.
– A gázszerelőnek, de csak a rögzítő vette fel.
– Este tíz van! Mi a baj a gázzal? – ijed meg a lány.
– Remélem, semmi, de azért jobb átnézetni. Addig is lekapcsolom, ma már úgysem kell meleg víz semmihez.
Amikor Kinga felébred, Béla az ágya mellett ül:
– Vegyük át még egyszer a forgatókönyvet – mondja a nőnek.
Elsorolják, mikor hová megy a menyasszony, ki fuvarozza a fodrásztól a kozmetikushoz, hol öltözik, és ki viszi a házasságkötő terembe.
– Ott ki nem szállok az autóból, míg oda nem jössz – nyomatékosítja Kinga. – A vőfély mindenkit beküld a terembe, ők is csak akkor láthatnak.
– Ha eljössz…
– Mi ez a marhaság? Hogyne mennék el! Erre a napra várok kislány korom óta!
Béla olyan erősen markolja a kormányt, hogy elfehérednek az ujjai. A feldíszített autó láttán többen dudálnak, mosolyogva integetnek. Eszébe jut a tanúja, aki gyászszalagot akart tűzni a kocsi antennájára. Szerinte ez különböztetné meg a vőlegény autóját a menyasszonyétól. Béla persze tiltakozott ez ellen, most mégis úgy érzi, mintha egy halottaskocsival menne. A tanúja előtte megy a saját kocsijával, ketten már közéjük is kerültek, de nem baj, Béla tudja az utat. Ahogyan azt is tudja mindenki, hogy ő hova megy, jut eszébe, hiszen Kinga örömmel osztotta meg a meghívót a közösségi oldalakon. Nem gondolt bele, milyen veszélyes ez. Mostanra az egész világ tudja, hogy ők ketten ma 15 órakor a városuk házasságkötő termében lesznek. Az első lecke, amit az internethasználatról tanított a továbbképzésen, így hangzik: soha nem tudhatod, hogy ki figyel. Ezt mindig hatalmas betűkkel íratta fel. És róla most bárki pontosan tudhatja, hogy hol van, és mit csinál. Az órájára néz. Még elérheti Kingát, talán még nem késő változtatni. Mobil nincs nála, de valószínűleg Kingánál sincs. A vőfélynek a számát viszont nem tudja fejből, így kénytelen lesz visszamenni a telefonjáért. A francba!
– Mindenki bent van a teremben, az anyakönyvvezető is készen áll – jelenti a vőfély, óvatosan behajolva a menyasszonyi autó ablakán.
– Még van három perc – mondja Kinga erőltetett könnyedséggel.
– A tanúja szerint minden rendben volt, mögötte jött a saját kocsival, ahogyan megbeszélték. Nyugi, biztosan mindjárt itt lesz – simogatja meg a lány kezét. – Felhívhatom, ha megmondod a számát. A telóm szervizben van, ebben nincs benne a száma.
– Köszi, de egész biztos, hogy nincs nála a telefon – mondja Kinga szomorkásan. – A hülye elvei fogják a sírba vinni.
Meg engem is, teszi hozzá, de ezt már csak gondolatban. Képtelen tovább bent maradni a szűk autóban. Béci mindig azt mondja, hogy az ilyen helyeken könnyen sarokba szoríthatnak. Most már érti, mire gondol. Kihajtogatja magát onnan, sétál egy kicsit, majd leül egy árnyékos padra. Úgy fest ott, mint egy tavát vesztett hattyú, és igyekszik valami szép dolgot felidézni, hogy ne sírjon. Eszébe jut az első közös karácsonyuk, amikor Béci egy táskariasztót ajándékozott neki, amely aztán a nagynénje temetésén váratlanul sípolni kezdett. Valami érintkezési hiba lehetett, mondta később Béci, de addigra már valamelyik útszéli konténer alján lapult a riasztó.
– Kinga!
A lány összerezzen, amikor meghallja a suttogást. A bokorból jön.
– Béci, te vagy az? – hajtja szét az ágakat. – Mi a francot csinálsz itt? – kérdezi dühösen.
– Nyugi, remek tervem van, és teljesen biztonságos, figyelj… – kezdi mondani, amikor vijjogó hang hallatszik az utca túloldaláról. Béci a zsebéhez kap. – Várj, egy pillanat, az autóm – mondja, és fejvesztve rohanni kezd a hang irányába.
Mire sikerül hatástalanítani a riasztót, és visszamegy a parkba, a bokor előtt csak egy levendulacsokor hever a járdán.
