- Déri Anna: Hiánydeficit

Nem félsz attól, hogy elveszíthetsz? Nem félsz attól, hogy nem leszek többé melletted?
Folynak a könnyei, miközben sorolja a kérdéseket. Tudtam, hogy hamarosan bekövetkezik,
érzem, amikor valami nem igaz, akkor is, ha időnként el merem hinni a boldogságot.
Szerintem az embereket nem lehet elveszíteni, felelem neki nyugodtan, nem félek.

Sosem tudni, merről érkeztek, csak azt, hogy távozáskor mindig leoldotok rólam valamit.
Felveszi a szívem a bánat formáját, úgy marad. Magyarázattal szép is tud lenni a fájdalom.
Néha megtalál a kapkodva növő emlékezet, felszakít a földről. Véget vet az órák óta tartó
reszketésnek, amikor meglátom magam előtt a régen halott apámat, vagy egy férfit, aki
egymagas vele és méregzöld kosarasnadrágban jár. Olyankor megáll bennem minden.
Tehetetlenül nézem a testemből kicsordult Annát és apámat, ahogy újra találkoznak.
Nem ölelik egymást, hosszú perceken át fürkészik másikat, majd elindulnak valamerre,
én hátramaradok, intek a távolodó alakoknak, de az emlékeket sosem engedem utánuk.
Amikor már nem látom őket, elönt a szabadság. Az élet törései önmagunkhoz vezetnek.

Így tér vissza időről időre mindenki, akinek nem sikerült megvédenie engem magától.
Szelídséggel nézek rád, nem félek, tudom, hogy hamarosan találkozunk.