Manapság már meglepő: a matek-fizika tanár szépirodalommal is foglalatoskodik.
Gyerekkoromban írtam már meséket, novellákat, verseket. Komáromban hetedikesként a magyartanárom benevezett egy megyei versenyre, amelyet megnyertem a kockás füzetemben lévő írásaimmal. Ám azt csak utólag tudtam meg, hogy a tanár átírt néhány kifejezést a műveimben. Ezek után megutáltam minden szót, amit leírtam, és a matematika felé fordultam. Egy fiatal tanárnőm miatt azt gondoltam: milyen buli matektanárnak lenni!
És valóban az?
Nem igazán. (nagy nevetés) Nem tudtam, hogy ekkora az ellenszenv a matek iránt. Kétszer el is hagytam a pályát: hat évig vállalkozó voltam, de hiányzott a szellemi közeg; másodszorra a Bódis Kriszta-féle Van Helyed a Közös Jövőnkért Alapítvány pedagógiai programját vezettem, leginkább ózdi hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkoztam, de egy év után újra a katedrát választottam.
Mitől, mikor jött vissza az íráskedve?
Negyvenéves korom körül egyszer csak falni kezdtem a kortárs irodalmi alkotásokat, író-olvasó találkozókra jártam, és ráeszméltem, hogy novellák vannak a fejemben. Úgyhogy leültem írni. És nem utáltam a szavaimat. Elvégeztem a József Attila Kör írószemináriumát, helyi újságokban jelentek meg felnőtteknek szóló novelláim. Tanárként mindig is az érdekelt, hogy milyen módszerekkel lehet megközelíteni a gyerekeket. Sokszor tapasztalom, hogy nehéz átütni egy bizonyos falat, nem könnyű megtalálni a közös nyelvet az iskolai keretek között. Beszélek néha a gyerekeknek arról, milyen sok múlik azon, hogy elhiszik-e, hogy képesek megérteni a matekot. Lehet, hogy ezt egy regény történetén keresztül jobban át lehet adni, mint a katedráról. Ehhez kerestem egy helyzetet, aztán a történet sokkal több lett ennél. Igyekeztem a főszereplő életét kamaszszemmel látni, nem lett volna szerencsés felnőttként kioktatni az olvasókat. Ezért is választottam egyfajta belső monológot a szöveg megformálásánál.
Hogyan talált rá a „megfelelő” nyelvezetre?
Nem akartam szlenget használni, mert havonta változnak az éppen divatos, TikTokról vett kifejezések, erőltetettnek éreztem volna, úgyhogy ezt kerültem. Nyolc évig voltam osztályfőnöke annak az évfolyamnak, amelyik 2020-ban volt nyolcadikos, a Covid-járvány elvette tőlük az utolsó évüket, a ballagást. A személyesen és a diákjaim által átélt történések, nyelvhasználat átdolgozott formában benne vannak a könyvben.
Tudták a tanítványai, hogy „róluk” ír regényt?
Nagyon figyeltem arra, hogy semmiképp se róluk szóljon, direkt olyan neveket kerestem, amilyen nevű tanítványom nem volt. Egyetlen kivétel van: egy áfonyapálinkás berúgás az erdélyi kiránduláson – ez valóban megtörtént az osztályommal, bár nem pont úgy, ahogyan a könyvemben. Ezt a részt fel is olvastam nekik, nagyon jót nevettek rajta. 2021-ben kezdtem el írni a regényt, kapóra jött az online oktatás, nem járt senki az iskolába. Amikor kortárs novellát tanított nekik a magyartanár, tőlem kért egyet, azt elemezték irodalomórán, de nem tudták, hogy én vagyok a szerzője. De azt, hogy írok, tudták.
Valóban a mai tizenévesek gondjairól szól a kötet, ám a képernyőzés, az internet jóval kevésbé dominál, mint a való életben, nem jelenik meg a negatív oldala sem.
Azért a főszereplő öccséről kiderül, hogy képernyőfüggő. Ennél mélyebben nem akartam belemenni, mert nagyon negatív lett volna a kicsengése. Holott tény: az absztrakciós képességet, a logikai gondolkodást is tönkreteszi a sok képernyőzés. Neurobiológusok részvételével készítik a számítógépes játékokat addiktívvá, amitől érezhetően romlik az elmélyülés és a koncentráció képessége.
Két felnőtt fia van, a regény főhőse azonban 14 éves lány.
Könnyebb volt azonosulnom, „megfognom” egy lányt. Egyébként a következő regényemben, ami már a fejemben van, egy fiú áll a középpontban.
Mire utal a regénycím?
Mivel nyolc évig voltam osztályfőnök, sok családnak az életét követtem évekig, iszonyú, hogy mennyi téma tabu családon belül is, ezért lett egy ilyen „titokszál” a könyvben, és erre utal a cím. Ahogy írtam a könyvet és alakult a történet, egyre több olyan rész került bele, amelyben az elhallgatás szerepet kapott. Egyre inkább ez lett a központi kérdés. Persze a matematikát is fontosnak tartom, olyannyira, hogy különféle módszertani trükkökkel, vagy éppen matekmesék írásával mindig igyekszem közelebb hozni a gyerekekhez a tantárgyamat.
És milyen sikerrel büszkélkedhet ezen a téren?
Folyamatosan keresem a formát a matekkal szemben berögzült ellenállás fellazítására. Alapvetően igyekszem kedvesen, nyugodt légkört teremtve tartani az óráimat, mivel úgy érzem, a megfélemlítés nem szerencsés. Ennek ellenére vannak olyan diákok és persze szülők is, akik nagyobb szigort igényelnének. Ilyenkor elmondom, hogy én megadok minden lehetőséget arra, hogy megértsék az anyagot, átadom, hogyan lehet eredményesen tanulni, mindent megteszek, hogy megértsék az összefüggéseket, de nem hiszek a büntetés erejében. Az utóbbi időben szerencsés helyzetben vagyok, mert fakultációs órákat is tartok, ahol a diákok együtt tudnak örülni velem egy-egy feladat szépségének.
