Aki dolgozik, az hülye – ezzel a kinyilatkoztatással lett médiasztár Arno Dübel (1956–2023). A bulvársajtó úgy nevezte el: Németország legpofátlanabb munkanélkülije. Sokat tett a kétes hírnévért. Majdnem azt írtam, megdolgozott érte, de életműve éppen abban áll, hogy soha egyetlen napot sem dolgozott. Érettségi után szobafestő-mázolónak tanult, kimaradt, és tizenkilenc éves korától segélyekből, szociális juttatásokból éldegélt.
A régi NSZK-ban ez nem számított kirívónak, negyedszázadon át feltűnés nélkül elvolt kis legénylakásában. Ám az ezredfordulón a Schröder-kormány megnyirbálta az ellátásokat, az érintetteket pedig – a politikai korrektség jegyében – átkeresztelte álláskeresőknek. Sorstársai közül sokan haladtak a korral, és legalább úgy tettek, mintha változtatni szeretnének. Ellenben az alsó-szászországi férfi öntudatosan vállalta: márpedig neki esze ágában sincs.
Arnónak becsület és dicsőség dolga volt a munkakerülés. Mónika-show-k vendégeként mesélt sivár, egyhangú hétköznapjairól. A kanapén elnyúlva tévézéssel, sörözéssel, dohányzással eltöltött délelőttökről és délutánokról, unaloműző bevásárlásról, levesporvacsoráról. Nem jött zavarba, ha megkérdezték, miért ódzkodik a munkától: mert semmi kedve hozzá, mert a korai keléstől elfáradna, no meg nehogy elvegye a munkát attól, aki dolgozni akar.
„A középosztály udvari bolondjaként” – Robert Hofmann publicista találó megfogalmazása – megszemélyesítette a régi nyárspolgári klisé addig arctalan figuráját. Önszántából lett az a bizonyos megvetett ingyenélő proli, akinek büdös a meló, azt bezzeg elvárja, hogy az állam fizesse ki helyette a piát meg a cigit.
Vigyorogva mutogatta az ipari mennyiségű dobozos sört, amit a következő segélyig halmozott fel a fridzsiderben. Így mulat egy igazi léhűtő.
Nagy dumás volt, néha tényleg szellemes, és pimasz élvezettel bosszantotta dolgosabb honfitársait. Még külön neki komponált rapet is énekelt. Nem bánta, hogy szeretik utálni, csak a 300 eurós fellépti díjához ragaszkodott. Talán az sem zavarta volna, ha felfogja: alattomos hangulatkeltésre használják a szociális gondoskodás és a társadalmi szolidaritás módszeres leépítéséhez, azt sugallva, mintha az összes munkanélküli szükségképpen ilyen megátalkodott naplopó volna.
Polgárpukkasztó provokátorok ünnepelték, köztük Európa mintaadó viccpártja, a punk APPD. Németország Anarchista Pogo Pártja ingyen sört, fiatalsági nyugdíjat és a lustaság jogának alkotmányba foglalását ígérte választási kampányában. A program további pontjait másnapos kancellárjelöltjük elfelejtette, de kivágta magát a remek szónoki felütéssel: „Élősködők! Táppénzcsalók! Hazaárulók! Pártunk a ti szebb jövőtökért harcol!”
Hogy nem csupa móka-kacagás egy öregedő, nincstelen alkoholista élete, azt persze tudta jól a szerencsétlen, szomorú bohóc. Arno Dübelt gyűlölték, gyalázták, gúnyolták – idővel aztán megunta a nagyközönség. Magányos rokkantnyugdíjasként tengette utolsó éveit egy hamburgi szociális otthon parányi szobácskájában. Hatvanhét évet élt.