Anglia;tüntetés;tárca;Skócia;

- „Jóember, én vagyok a háziorvosa!”

Szerzőnk, Fekete Valér Sior továbbra is lendületesen alkot Skóciában, tollhegyre tűzi (falra, kartonra, betonra, lemezre sprézi), billentyűzetre veti a kritikus társadalmi kilengéseket. Mai tárcájából képet kapunk arról, hogy ami messziről az ígéret földjének látszik, sokaknak csak az ígérgetések földje marad. Mit kezd a bevándorlókkal egy olyan társadalom, ahol a helyiek az ellenséget látják bennük, ahol az előítéletekből könnyen ütés lesz, ahol a félelem viszont kölcsönösen gerjeszti az előítéleteket? Lehet, Dunának és Temzének nem egy a hangja, de nem is olyan különbözőek a britek és a magyarok, vonjuk le a következtetést, mire a sorok végére érünk.

Állunk a sarkon, Karaszek Mihály tér, barátaim bomberban, Martens bakancsban, kapucnis pulóver mindenkin, magam kilógok, hajam hosszú, ruhám nem tucat, nem idomulok az Idő uraiban látott arctalan tömeghez, nem érdem ez, egyszerűen én nem lettem skinhead, de ők a barátaim, együtt barlangásztunk, horgásztunk, másztunk sziklát, fociztunk… olyan apróság miatt, hogy én punk vagyok, ők meg nácik, nehogy már ne beszéljünk… Nem igaz?! Kilencvenes évek első fele, Eger, a hírek rendszeresen róluk szólnak, zavargások, oi-zene, Egészséges fejbőr, az egyik nagyhangú, később az országgyűlés elnöke lett, innen nézve, érdekes folyamatábra.

Mindenki ugyanúgy nézett ki, tucatarcok, tucatruhában, a fiúk kopaszok, a lányoknak kis tincs a fejükön, frufru, tucatprogramok (verekedés, kallódás, sarkon álldogálás.) Ahogy írom soraimat Skóciából, innen is érzem a gázspré szagát, kezem a boxerre fonódik, nekem csak ennyi fegyverem volt, meg egy üveg őrölt bors, többieknél baseballütők, láncok, rugós kések, egy fiúnak volt gázpisztolya.

Apám egy este gratulált: „Fiam, olyan félelmetesek voltatok a sarkon, hogy egy pillanatra megriadtam tőletek a sötétben, amíg le nem esett, hogy a fiam és a barátai állnak ott a homályban” – mondta, nem kevés iróniával a hangjában.

A két hete történt angliai mészárlás, és az azt követő egyre hangosabb tüntetéshullám erősen megzavarta a lelkemet. Olyan az agyam, akár egy hiperérzékeny számítógép szenzorokkal, biztos a családi traumák miatt, mindig azt nézem, honnan jöhet veszély? Tudom, az élet nem egy Zorró-film, de ilyen vagyok, otthonról is ezért jöttem el, láttam rá esélyt, hogy bajba kerülök, nem tudtam, mi kapcsán, de jelzett a gép, s most is villog az agyamban a piros villogó.

Sokat utaztam már ebben az országban, szerintem Skóciát jobban ismerem mint Magyarországot, annyit mentem munka és utazások kapcsán, s érdekes rácsodálkozni egy idegen országra nagytotálban. Olyan élmény ez, amit nem lehet leírni, és csak pár ember értheti, főleg akiknek volt hasonló életélménye, milyen egy másik világ. A brit társadalom, csakúgy mint a magyar, hatalmas százaléka kocka, még azt is megkockáztatom, nagyobb arányú a társadalom azon együgyű része, akik annyira egyediek, mint egy milliárdos szardíniaraj egyes egyedei. Az emberek milliós tömegei, helyi Kádár-kockákban élnek, Sheffieldtől Aberdeenig ugyanolyan városok százai sorjáznak, pontosan ugyanolyan városokkal, Newcastletől Dundeeig ugyanúgy néznek ki az emberek, ugyanolyan márkákban járnak, ugyanazok a hobbik, a boltok, a sportok, a kutyasétáltatók, a futók, szombat esti partikban eszetlenül tomboló, az iskolát 16 évesen otthagyó, soha egy könyvet el nem olvasó, hamburgerező, tradicionális kajákat evő, fociról beszélgető… nem tudom lerajzolni ezt a képet, túl széles a vászon, felsültem vele.

Szakembereik és önkénteseik emberfeletti munkát végeznek immár 2013 óta. Kevesen figyelnek oda, ahol ők dolgoznak, sikereik nem hangosak. Akkor teszik jól a dolgukat, ha a 10–16 éves korosztály fiataljai hangtalanul és ügyesen veszik az akadályokat: nehéz körülmények között, olykor mélyszegénységben is befejezik az iskolát, és középiskolában folytatják a tanulmányaikat. A diákokkal nyári táborban is foglalkoznak, ahol a nyugalom, a pihenés, a játék a legjobban várt program.