Eklektika a köbön – ennél jobb ideám nincs arra, amit a színpadon a Crystal Fingers produkált. Az angol és baszktagokból álló csapat a popot a rave és valamiféle trópusi, pontosabban latinamerikai és afrikai népzenei motívumokat club dance hangulattal pörgetik fel, de a hangzásukban olykor még az alternatív rock erejét is megvillantják. Ahogy önmagukról mondják, ők afféle nomád zenét nyomnak – hát akkor hívjuk mi így a muzsikájukat.
A Crystal Fighters megalakulása előtt a Londonban élő gitáros/énekes Sebastian Pringle, a multiinstrumentalista Gilbert Vierich és a gitáros Graham Dickson különböző projektekben dolgozott együtt. Hamarosan csatlakozott hozzájuk Mimi Borrelli és Laure Stockley énekesnő, utóbbi pedig néhai, visszavonult nagyapja naplóját találta meg, amikor annak baszkföldi otthonában járt. A naplóban egy befejezetlen opera feljegyzései voltak, melynek címe Crystal Fighters. A zenekar a projekt címét átvéve az operát használta fel saját dalaihoz. Zenéjükbe baszk hangszereket is beépítettek, köztük a txalapartát, egy xilofonhoz hasonló, fából készült kromatikus ütőhangszert, és a txisztut, egy sípszót. Az első három albumukban az volt a kifejezetten vonzó, hogy olyan volt, mintha egy folyamatos workshopot művelnének. Nincs két ugyanolyan jellegű nóta rajtuk, hacsak nem az a közös bennük, hogy mindegyikre el lehet kezdeni a törzsi táncot és dúdolgatni magunkban, hogy milyen szép az élet. Ez történt a mostani szigetes koncertjükön: igazi depresszióűző produkció volt.
Ami külön érdekesség volt, hogy a régi számok mellett a legutóbbi, negyedik albumról is pörgettek jó pár nótát. Ennek a korongnak az érdekessége, hogy COVID-19 globális járvány idején a Crystal Fighters a tagok különböző helyszíneiről (Pringle Kolumbiában, Vierich az Egyesült Királyságban, Dickson pedig az Egyesült Államokban ragadt) dolgozott. A turnézástól távol töltött idő lehetővé tette számukra, hogy újra fellángoljon bennük a zenei alkotás iránti szenvedély, és a 2023 novemberében megjelent LIGHT+ (a cím önmagáért beszél) című lemezükön a cumbia jutott újdonságként az elegyhez. Szóval, a Chrystal Fighters vasárnap este kolumbiai táncba űzték a közönségüket.
Két éve már megvillantott valamicskét abból a Fontaines D.C., hogy mitől korunk egyik legfontosabb rockzenekara, de amit vasárnap este művelt a Revolut színpadon, az olyan ütős volt, hogy attól lerepült az ember feje. Valakinek kis híján szó szerint. Az első sorokban olykor durva pogózásba csapott a tombolás.
A dublini bandát jobb híján a poszt-punk alá szokás besorolni a sötétebb, ridegebb hangzásvilága, minimalista, mégis intenzív gitártémái miatt, a repetitív riffekkel és basszusokkal tényleg megteremtik a műfajhoz elengedhetetlen feszültséget, amit gyönyörűen ellensúlyoz a frontember, Grain Chatten lírai, szenvedélyes előadásmódja. A hatást leginkább úgy lehetne jellemezni: elementáris erejű. Chattennél karizmatikusabb előadó kevés van ma a popszakmában, hozzá képest Liam Gallagher 30 éve fölvett arroganciája jobbára megmosolyogtató óvodáskodás (láthattuk pénteken). Na, igen, Chatten, aki ugyan Angliában született, de alig volt egy hónapos, amikor a család Írországba költözött, tényleg „otthonról" hozza az autentikus lázadót. Tudniillik nem volt otthona. A család „nomád körülmények" közepette élt jó tíz éven át. Hogy ez pontosan mit takar, sátraztak-e, lakóbuszban éltek-e, vagy csupán folyton költöztek, arról nincs információm, ám az állandó, biztonságot adó lakhely nélküli szocializáció vitathatatlan hatással volt a személyiségére, így művészetére és előadásmódjára. Szövegei gyakran foglalkoznak társadalmi és politikai témákkal, a modern élet kiüresedettségével, vagy a dublini élet nehézségeivel. Az együttes 2022 tavaszán megjelent harmadik stúdióalbuma, a Skinty Fia (a cím egy régi ír kifejezésből származik, "a szarvas átka", ami az ír örökségre és identitásra reflektál) olyan kérdéseket feszeget, hogy mit jelent a haza és az otthon, meg hogy hogyan hat a globalizált világ az egyéni és kollektív identitásra. Jövő héten jön ki a negyedik album, a Here's the thing, amiről három szám már meghallgatható, és nemhogy jele lenne az erejük elillannásának, hatásuk és a zenéjük egyre letisztultabban brutális. Chatten szakadt, csíkos, a kezein jócskán túllógó, hosszú ujjú pólóban énekelt, s a kvázi slágereknek számító dalok (I love you, Jackie down the line, Boys in the better land) között hosszú-hosszú szüneteket tartott. Koncerten én még nem hallottam csöndet ilyen beszédesnek. Talán mert ez az együttes egy hamis, látszatvilágban egyszerűen önmaga.
Lenyűgözött a női Iggy Pop