;

koncert;Sziget Fesztivál;2024;

MØ nem lett popdíva, inkább maradt a koncerteken beleadok apait-anyait típusú előadó

- Lenyűgözött a női Iggy Pop

Adott az örök kérdés: hogyan érdemes úgy szigetezni, hogy tuti megérje. Korán kezdeni a koncertekkel, jó sok előadót felvenni a listára, kimenni a hőségben vagy kizárólag a kedvelt előadóra koncentrálni? Két nap kipróbáltuk ezt is, azt is.

Nehéz a válasz, mindkettő metódus legitim. Pénteken az első változatot próbáltuk ki a Nagyszínpadnál: a Beton.Hofi a Rajkó Zenekar cigányzenészeivel kicsi, de lelkes közönség előtt mutatta meg, hogy értelmezhető és értékelhető a magyar hiphop, de a tűző nap nyilván nagy kihívás volt mindenkinek. Mint ahogy az égető érzés jelen volt Yves Tumor nagyszínpados fellépése alatt is, bár meglehet, a soul, az R&B és a rock poposan szürrealista elegyét felvonultató produkció amúgy árnyékban is túl összetett volt egy klasszikus nagyszínpados fellépéshez, ahol idén Kylie Minogue lőtte a nyitónapon az általános színvonalat. Annyi volt a nagy különbség, hogy Yves Tumor remek zenész és minden egyes dala lázadás a konformizmus ellen. Az amerikai zenész a kinézetével is szereti a közönséget „izgatni”, erre most egy szegecsekkel díszített hímtag szuszpenzor volt a segédeszköz, nehogy bárki azt higgye, itt bármi ízléstelenség lesz. Nagy örömmel járkált ki a zenekari árokhoz, haverkodott az első sorokban nyomulókkal – néha mégis olyan érzése is volt az embernek, a varázs inkább egy klubkörnyezetben működne.

Hogy ezt a produkciót mégiscsak mennyire értékelni kellett volna, azt Liam Gallagher nosztalgiahangulatú koncertje tette egyértelművé. Az Oasis korábbi frontembere a legendás zenekar első lemezét, a Definitely Maybe-t pörgeti újra, kíséretében ott van Paul Arthurs ritmusgitáros, viszont a dalszerző idősebb testvér, Noel Gallagher továbbra is hiányzó, őt vokalisták helyettesítették. (Úgy néz ki, a testvérek már sosem fognak kibékülni, ezen már a pénz sem segít.) Értem én, hogy a Definitely Maybe a brit popkultúra része, manapság az is pörgeti, aki harminc évvel előtt még gondolat formájában sem fogant meg, de ez nem igaz a világ többi országára, pláne hazánkra, ahol a retró címszó alatt egészen más nótákat szoktak játszani. Nem szeretnék tiszteletlen lenni, tudom, hogy a Blur és a Suede mellett az Oasis volt, amely a kilencvenes években feltámasztotta a brit gitárpop műfaját. Igaz, Gallagherék volt a legkommerszebbek – nem véletlen, hogy hangzásukra a legtöbben a Beatlesque jelzőt alkalmazták. Berakva a Definitely Maybe-t a lejátszóba, érezni, hogy egy dühös, inspiráló lemez, egy üzenet, hovatovább kiáltás az elnyomottaknak, hogy emelkedjenek felül, ragadják meg a lehetőséget, ám mindenekelőtt egy erős rock & roll robbanás. Nem sokkal az album megjelenése után Noel Gallaghert generációja legjobb dalszerzőjeként üdvözölték – ennek a szigetes koncertnek épp az volt a tragédiája, hogy nem volt jelen. Persze tudjuk, hogy Liam birtokolja generációjának egyik legjobb énekhangját, melyet gondosan kezel is – ennek megfelelően a színpadon csaknem végig egyhelyben áll, az énekre koncentrál, ami jó néhány dala erejéig oké, de aztán – adjon elő bármekkora slágert is – jön a dögunalom gyilkos árnyéka.

Liam Galla­gher jó néhány dal erejéig oké volt, de aztán jött a dögunalom árnyéka

Egy frontember dolga nem csak a jó hang, hanem sok minden más is: ezt két zenekar pénteki Revolut színpados fellépése is bizonyította. Az egyik volt a Warhaus, mely Maarten Devoldere, a belga Balthazar rockzenekar frontemberének szóló beceneve, alteregója, 2016-ban indított projektje, melyet csak úgy mellékesen a kísérletezgetésre és a gondolkodás öröméért indított. Mára már három album van mögötte, amelyeken megidézi Tom Waits és Leonard Cohen zenéjének hangulatát, az elegybe Serge Gainsbourg romantikus hozzáállását is belekeveri, és ha úgy tartja kedve, keményebb hangzást is „beleteker”. A másik ilyen „meglepetészenekar” a Future Static volt, véletlenül jött szembe és nem lehetett otthagyni. Az ausztrál zenekar afféle pogós alternatív rockot nyom, Amariah Cook énekesnő pedig olyan hangokra képes, mintha csak a túlvilágról üzenne. Muszáj volt másnap rákeresni az eddigi egyetlen albumukra, a Liminality-re – ha maradnak ezen a zenei úton, tuti nagy sztárok lesznek.

Yves Tumor remek zenész, a kinézetével is szereti a közönséget „izgatni”

A szombati nap nem igazán dobott fel nagy neveket – legalábbis olyanokat, akiket én fontosnak tartok. (Nincs köztük a holland DJ, Martin Garrix sem, akinek a koncertjén technikai problémák miatt kényszerszünet volt.) Számomra az egyetlen kivétel a dán MØ, azaz Karen Marie Aagaard Ørsted volt, akinek Lean On című 2015-ös slágerét még a magyar rádiók is agyonjátszották. (Sőt, még a Szigetre is eljött). MØ-ről azt szokás mondani: hidat képez a pop és az elektronikus zene világa között, de a koncertjét meghallgatva van ott bőven rock és metál elem is. Teszem hozzá, mindezt brutálisan lelkesen, innovatív és profi módon adja elő. Tízéves korában egy Spice Girls CD hatására döntötte el, hogy zenész lesz, de szerencsére később inkább a Sonic Youth és a Smashing Pumpkins hatott rá – talán ez az oka, hogy a Lean On sikere után nem lett belőle ügyeletes popdíva, inkább maradt a koncerteken beleadok apait-anyait típusú előadó. A női Iggy Pop, aki előszeretettel nyomja a stage divingot, a tömegbe ugrást. Illetve azt a verziót, amely során ugrik, hanem megkéri szépen a rajongókat, hordozzák a tenyerükön. És egy ilyen akció közben hibátlanul énekelte a Glass című nótát. Megérte egy koncertért kimenni szombaton a Szigetre? MØ esetében mindenképpen!

Az elsőszigetes

„Az utolsó állomás a Sziget előtt. El sem hiszem, hogy egy benzinkutat átalakítanak kocsmává és a kútoszlopok mellett elhelyezett sörpadokon még dohányozni is lehet” – jegyezte meg Duna Gergő, aki lapunk jóvoltából életében először jutott ki a fesztiválra. „Eddig csak a munkahelyem ablakából hallottam az eseményeket” – tette hozzá mosolyogva. A rendezvényre bejutva Gergő egészen lenyűgözőnek tartotta, hogy tömegek vonulnak az egyik helyszínről a másikra, különösen akkor, ha Vándor Vurstli is szembejön. „Az egésznek van egy lehengerlő dinamikája. Mintha egy gigantikus buliban lennék, melynek nincsenek határai” – húzta alá. Noha a zenei ízlés terén az elektronikus műfajok jönnek be neki – elsősorban a progressive house és minimal techno – szívesen elkísért minket a követendő pénteki programokra, melyek közül a Warhaus produkcióját találta a legélvezhetőbbnek, az „erőltetett” Liam Gallagher show-ja volt a minőségi ellenpont. Az örök kérdésre, egy magyar átlagpolgárnak mennyire megterhelő anyagilag a Sziget, Gergő úgy gondolta, hogy ha az ember marad a sörnél, nem kalandozik el egyéb alkoholos műfajokba, akkor is lehet húzós, ha enni is szeretne – de utóbbira megoldást jelenthetnek a Csónakház „rántott cuccai”. Hogy a tűzkeresztség után fog-e még szigetelni? „Talán egy, maximum kettő napra, de a teljes hét az már nem a magyar pénztárcára van szabva”.

A kontinensünk tárul fel a Velencei Biennálén a Szerb Pavilonban, de korántsem a nemes, dicsőséges módon.